04
Nov

Befogadtam az élményt egy életre

– miért kiáltozik a lelkünk… –

Szubjektív tudósítás egy kiállításról, kapcsolódó interjúval

Nem vagyok egy Várba járó, de az idei szabadságomat kis túlzással ott töltöttem azokban a sötét terekben, ahol fénylett a szellemiség. Május végétől augusztus közepéig sokszor megfordultam a Budai Várban, a Magyar Nemzeti Galériában. Öröm és óriási büszkeség, hogy itt is látható volt a Manifesto, az a nagyszerű alkotás, amit Julian Rosefeldt német képző-és médiaművész rendezett és Cate Blanchett Oscar-díjas ausztrál színésznő varázsolt felejthetetlenné fantasztikus átlényegüléseivel, bravúros játékával.

 

Találkozásom a Manifestoval szerelem volt első látásra-hallásra. Az első alkalommal pontosan tudtam, hogy többször fogunk találkozni. Rögtön éreztem, hogy egyszer nem elég, hogy másodszor is meg kell nézni. De aztán egyre inkább vonzott. Ott voltam, amennyit csak tudtam, magamba szívtam a lüktetését a kiállításnak, és igyekeztem helyére tenni magamban az üzeneteket. 12 monológban jelen volt az életünk minden fásult, monoton sikoltozása, igazságkeresése a minduntalan visszatérő különbségekre, igazságtalanságokra.

A legelső alkalommal végignéztem – annak rendje módja szerint – a 12+1 etűdöt, de már akkor tudtam, hogy melyik lesz, amit legközelebb kétszer is megnézek. Úgy is volt, másodszor azokhoz irányultam először, amiket kiválasztottam, majd megnéztem mintegy „jókislány” az összes többit is, de a végén visszaültem újra azokhoz, amikkel kezdtem. Ekkor már azt is tudtam, hogy a következő alkalommal mi lesz az a kettő, amit egyáltalán nem fogok megnézni.

Eljött a harmadik alkalom. A cuccokat mindig a ruhatárban hagytuk, ahol a hölgy már széles mosollyal köszöntött és, hogy stílusos legyek manifesztálódott az öröm az arcán, hogy újra találkozunk. Beszélgetésbe is kezdtünk, röviden bemutatkoztunk, kik vagyunk és miért is vagyunk itt harmadszorra. Adtunk neki Életigenlők magazint és elújságoltuk, hogy az őszi számban erről a filminstallációról is készül tudósítás, amit – akkor még csak reményeink szerint – egy kapcsolódó interjúval is gazdagítunk, amire a kiállítás kurátorát, dr. Petrányi Zsoltot kérjük fel.

Ez alkalommal is rögtön a 6 kiválasztott kisfilmnél kezdtünk, de most egy ültőhelyünkben megnéztük kétszer őket, majd elmentünk néhány másikat is megnézni, és a végén újra visszaültünk a kedvencekhez. Rengeteget nevettünk, és nagyon sokat bólogattunk. Angol nyelvű volt a kiállítás, nem feliratozta a Magyar Nemzeti Galéria (a rendező és a menedzsment kérésére) tehát szinkronszöveg nem futott a filmkockákon, ugyanis az megölte volna az egész esszenciáját, Cate Blanchett nagyszerű alakítását. Az arcával, szemével, testével, egész lényével mondta és mutatta a kiáltványok lényegét. És amikor egy ponton összehangoltan megszólalt a 12 kisfilm főüzenete, akkor minden alkalommal úgy éreztem: megérkeztem az életembe, a mostba, és hálát éreztem, óriási hálát, hogy ez az alkotás egy forgatókönyvíró-rendező fejében megszületett, hogy Cate Blanchett kortársunk, köztünk élő színészcsillag elvállalta, és fantasztikusan megvalósította a 12 féle nem könnyű szerepet. Megtudtam időközben kulisszatitkot is arról, hogy ezt a nem mindennapi szövegkönyvet hogyan tanulta meg, azt nyilatkozta: autóban, repülőn, utcán, mp3 formában mindig, mindenhol vele volt, hallgatta, memorizálta és elképzelte. Átlényegülései az egyes etűdökben, és az összehangolt kánon a szuperzsenialitása az alkotásnak.

Elérkezett a negyedik látogatás, akkor már célirányosan csak a kedvenceknél telepedtünk le, egymásután többször is megnéztük őket és csak két-három másikhoz mentünk, illedelmességből.

Viszont az ötödik alkalommal csak azokat néztük meg, amikről már az első alkalommal tudtuk, hogy „hozzánk szólt”, belőlük jött át legfőképpen számunkra az üzenet. És miután ez az ötödik alkalom a kiállítás utolsó napja is volt egyben, tettünk egy tiszteletkört az összes vászon előtt. A rengeteg nevetés és a nagyon sok csendes bólogatás mind-mind a tapsot jelentették, amivel megköszöntük, hogy létrehozták az alkotást és hozzánk is elhozták. Ez köszönhető a MNG belső kialakításának is, ami alkalmassá tette a tereket a vetítések elhelyezésére.

Amiket csak egyszer néztem meg: Marx-Engels Kommunista Kiáltványa, Tristan Tzara Dada kiáltványa és Philippe Soupault: Irodalom és a többi köré kerekített Prológust (égő kanóc), valamint a hajléktalan figurájával bemutatott szituacionizmus részt.

A 6 kedvenc filmetűd: a szeméttelepen dolgozó munkásnő, a búcsúbeszédet mondó barát, a magát is megalkotó bábkészítő művész, a híradós tv riporter, a részeg punk, és a balett-tánckoreográfus. Miért lopta be magát a szívembe a gyári munkásnő? Szeretek és tudok is dolgozni, persze a monoton végzett tevékenységek eléggé távol állnak tőlem, de az a robogó, amin minden reggel kirobbanó energiákkal nekiindult a főhősnő, olyannyira magával ragadott, hogy sírva-sikítva fuldokolva a nevetéstől minden alkalommal igent mondtam a munka által megszerezhető lelki nemességre. A barátja temetésén búcsúbeszédet mondó nő szívemből szólt, miközben elordibálta, hogy mit teszünk ostobán, gyáván az életünkben, és ezt elnézzük, senki nem rázza fel az élőket, hogy addig tegyenek meg fontos dolgokat, amíg megtehetik, mert a halál az egyetlen szó, ami nem tiszavirág életű. Mélyütés, velejemig borzongató élmény volt minden alkalommal kihallani: „mindent elnyelünk magunk körül, de nem csinálunk SEMMIT.”

A bábkészítő művész azért ragadott magával, mert a saját formáját úgy tudta megérinteni, amivel csak a legszeretettebb lényt érintjük meg, azt, akit elfogadunk, akivel békében vagyunk, és ha ez saját magunk, akkor elmondhatjuk, hogy már nem hiába éltünk itt a földön. Felemelő volt látni azt a finom érintést, amivel a bábot szinte élővé tette, ahogy megemelte. A hírolvasó nyilvánvaló, hogy szakmabelisége miatt vált kedvenccé, ahogy saját magával készítette az interjút az arcjátékai mindent bemutattak a körénk kerekített álvalóságokról és a valóságláttatásban prímet vivő médiáról. A részeg punkból kitörő életmegváltó monológ mindent vitt. Az orosz akcentussal beszélő koreográfus azért is ragadott meg, mert Cate Blanchett maga is balettozott, elmondta, ez a szerepmegformálás számára is az egyik legkedvesebb volt a Manifesto 12 filmetűdje közül. Bravúrosan átjött a lüktetés, ahogy minden idegszálával koncentrált, beszélt, kiabált, gesztikulált, magyarázott a táncosoknak.

Nyilván voltak, amik semlegesen hatottak: a bróker, a tanárnő, a konzervatív családanya, a partin beszédet mondó cégvezető, a high-tech tudós, ezek olyan epizódok voltak, amik belesimultak a jóval átütőbb reakciót kiváltókba. Talán mondhatom, hogy ezek állnak legtávolabb az én személyiségemtől, vagy ezekben a témákban vannak hiányosságaim.

Merni kell boldognak lenni! Szoktuk mondani, az az igazi, ha a vágyaink, álmaink tetteinkben manifesztálódnak. Törekedjünk arra, hogy megéljük mindazt, ami a gondolatunkban, lelkünkben megfogalmazódik, vagy szimbólumokban, vágyott álomképekben megjelenik. Az a miénk.

Most, hogy írom ezt a tudósítást, eszembe jutott egy mindenki által ismert mondás: „a részeg és a gyerek mondja meg az igazat”. Igen, pontosan így van, ezek a kiáltványok – illetve a tartalmuk, amire épül – mindenki által ismert életigazságok, mindenki mantrázza, mindenkiből valahogy egyszer kibukik azok mély tartalma. A nagy kérdés, hogy tesz-e utána valamit. Tud-e tenni valamit, ami elmozdítja a közönyös „mantrázástól”, ami a végén pesszimizmusba torkollik…

Ha mindenki egyszer belátná, hogy az úgy van, amit a mondás szerinti részegember vagy a kisgyerek mond, akkor jó világot élnénk. De az nem a földön lenne. Mert itt minden bizonnyal őrültnek vagy hibbantak tartanák azokat az embereket, akik megkísérelnek a nehézségek ellenére a kiáltványok mély tartalma alapján élni. A földi élet velejárója, hogy kétpólusú. A jó és a rossz jelen van a hétköznapjainkban, az hogy mit mihez viszonyítunk az társadalmi fejlettség, kor és kultúrafüggő. A körülményekbe belesüppedő fásultság és a gúnyos letargia helyett az értelmes lázadás viszont nagyon is egyénfüggő.

Időről időre vannak olyan nagygondolkodók, művészek, filozófusok, akik veszik a tollukat, az eszüket, szívüket és a jövő kor emberének szánva a jelen kor embere „tetteit” vagy „nem megtett tetteit” kiáltványokba öntik, a lelki sikolyainkat elmondják helyettünk, belekiáltozzák az arcunkba, amolyan mindenki számára világosan érthető formában, felháborító, polgárpukkasztó módon – kiáltványokban. Azért, hogy odafigyeljünk rájuk. Halljuk meg, végre.

„Van, ki hősként hal meg, van, ki bolondként… de a kettő ugyanaz. Az egyetlen szó, amely nem tiszavirágéletű: maga a halál. Élvezd az életedet!” (Dadaizmus; búcsúbeszéd részlet)

És a 21. században egy nagyszerű forgatókönyvíró ezeket a kiáltványokat egy tető alá álmodta, majd az egyik ünnepelt, nagyszerű színésznőt megnyerte, hogy meg is rendezze ezt a kiváló alkotást, a 12+1 filmetűdöt, ami egyszerre mutatja meg nekünk azokat a visszásságokat, amikből eredeztethetők az igazságtalanságok. Az, hogy mennyit értünk meg belőlük, hovatovább mennyit teszünk magunkévá a megértettekből, nagyban meghatározza, hogy boldogan vagy boldogtalanul élünk.

Manifesto szó jelentése: kiáltvány, nyilvános bejelentés, felhívás; a nagy nyilvánossághoz intézett, nyomtatásban is közzétett írásbeli közlés. Manifesztum: felszínre kerül, kifejezésre jut, érvényesül.

A Manifesto nálunk is sikert aratott

 – kapcsolódó interjú a kiállítás kurátorával –

Julian Rosefeldt rendezte 2015-ben azt a zseniális ötleten alapuló, 13 rövidfilmből álló alkotást, amelyben híres kiáltványok hangoznak el Cate Blanchett Oscar-díjas ausztrál színésznő fantasztikus átlényegüléseivel, bravúros játékával. Nagy öröm és óriási büszkeség, hogy nálunk is látható volt a Budai Várban 2018. május 30. és augusztus 12. között. A Nemzeti Galéria idei nyarának egyik kiemelkedő alkotásáról, az egyedi filminstalláció fogadtatásáról kérdeztük a hazai kiállítás kurátorát, Dr. Petrányi Zsolt művészettörténészt.

 Hogyan nyerte el Magyarország, és ezen belül a Várbeli Nemzeti Galéria a megrendezés jogát?

 – Ez a kiállítás „alulról” szerveződött. Miután párommal Prágában megnéztük az installációt és elképedtünk annak színvonalán, megkerestük a művészt Berlinben azzal a kérdéssel, hogy rövid határidővel és a Nemzeti Galéria B épületének nem egybefüggő terében meg lehet-e valósítani a kiállítást, és ha igen, milyen áron. A tárgyalást követően részletekkel és igenlő válaszokkal tudtuk a projektet prezentálni dr. Baán László főigazgató felé, aki különös tekintettel arra, hogy a filmegyüttes a Frida Kahlo kiállítással párhuzamosan volt megtekinthető, és beszélt a mai nők élethelyzeteiről, elfogadta a javaslatot.

– Ön lett a kurátora a hazai megrendezésnek. Miért vállalta?

– A kurátorság általában olyan kiállításkoncepciók kidolgozását, projekt lebonyolítást jelent, ami egy téma körül mutatja be a művészetet. Ebben az esetben a feladatom inkább menedzseri volt, amellett, hogy különösen aktuálisnak tartom a Manifesto magyarországi bemutatását, illetve a Nemzeti Galériában való prezentálását, ahol számtalan mű lóg a falakon, amelyek közvetve vagy közvetlenül, manifesztumok hatására lettek olyanok, amilyeneknek ismerjük őket. Hogy egyértelmű legyen azoknak is, akik most ismerkednek a művészet történetével: a „manifesztumok” olyan kinyilatkoztatásszerű szövegek voltak a huszadik század művészeti mozgalmaiban, amelyek tömören, sarkosan és a jövő felé mutatva igyekeztek a művészetnek új irányt adni. Leginkább az irányzatokban részt vevő költők, kritikusok írták őket, de sok művész által írt manifesztumot is nagyra tartunk. Ezek a szövegek adták Julian Rosefeldt munkájának alapját, hogy arról beszéljen, a művészet lánglelkű forradalmárjainak e kifejezésmódja sajnos lejárt, mert megváltoztak a kommunikációs felületek, sokkal nehezebb ma hatást gyakorolni művészként, annak ellenére, vagy épp azért, mert minden információ egy kattintással elérhető.

– A Várnegyed jórészt külföldiek által látogatott hely, mit tapasztaltak – vannak-e statisztikai adatok arról – jellemzően inkább külföldiek nézték meg a filminstallációt vagy a honfitársaink is tudomást szereztek róla?

– Az film-installáció a hazai sajtóban jó visszhangot kapott. Több kulturális magazinban reklámoztuk, de ez esetben is a szájhagyomány jelentette a legtöbbet. Aki megnézte és megtapasztalta a mű „minőségét” a technikai perfekcionizmust és a teljesen újszerű mozi élményt, az továbbadta a hírt, hogy a „Manifesto”-t látni kell. De a külföldiek érdeklődésére is számítottunk, mégis meglepődtünk, amikor olyanok látogatták a kiállítást, akik a világ egy másik pontján már látták, és nagyon megörültek, hogy Budapesten újra megnézhetik a filmeket.

– Okozott-e problémát, hogy a mű speciális volta miatt szinkronos formája nem volt?

– A műnek két változata létezik, de a kiállítótermekben látható, nem feliratozott változat az „igazi”. Rosefeldtnek, amikor e mű esetében filmgyártó vállalatokkal kellett együttműködnie Cate Blanchett miatt, aki a filmek főszereplője, kikötötték, kell, hogy készítsen egy moziban vetíthető változatot, amit a magyar nézők is megismerhettek a művész mozi hálózatban az idei év elején. Az a változat feliratos, a jeleneteket rövidítve, néha „keresztbe vágva” mutatja, ezért nem is lett olyan sikeres alkotás. Az installálás esetében a felirat nélküliséggel Julian azt szerette volna elérni, hogy a színészi játékra és a jelenetekre figyeljen a néző, és ne a kép alján változó szöveget tanulmányozza. Mi is, mint ahogy a kiállítás bemutatásának többi helyszíne, nyomtatott formában, egy kis füzetben adtuk a nézőknek a teljes szövegkönyvet, hogy a filmélmény után otthon is olvasgathassák a szövegeket.

– A látogatók könyvében olvastak-e olyan sorokat, ami egyedi és meglepte Önöket? 

– Talán meglepő, de a „Manifesto” kiállításnak nem volt látogató könyve. De akikkel akár én, akár a teremőr kollégáim beszéltek a kiállítás alatt, azok számára mind meghatározó élményt jelentett a bemutató.

– Önnek mely filmetűdök tetszettek leginkább, és – ha volt – melyik volt a legkevésbé tetsző? Miért? 

– Nekem az egyik kedvenc filmem az „orosz koreográfus” jelenete, mert itt lehet leginkább megfigyelni Cate Blanchett remek színészi játékát. Miközben minden mozdulatával, gesztusával a klasszikus orosz balett arisztokratikus tánctanárának instruálását játssza, az eseményekhez egyáltalán nem illő, hatvanas-hetvenes évekből származó, élet és művészet közelségét hirdető Fluxus irányzat szövegeit kiabálja a táncosok felé. Olyan film, amit ne szerettem volna meg, nem volt, mert ami kezdetben kevésbé ragadott meg, az is a szívemhez nőtt többszöri megnézés után.

– Mi az Ön életigenlése? 

– Hiszek az alkotás erejében: minden olyan tevékenységet, amelyben a kreativitásunkat mutatjuk meg és azt mások figyelmébe ajánljuk, legyen az egy kert rendezése, egy asztal megterítése vagy egy finom vacsora megfőzése barátainknak, ide sorolok. Persze ezek között a művészet a legmagasabb rendű, de lényegét tekintve ugyanabból a szándékból fakad: másoknak örömet okozni. Ez pedig egy olyan vágy, ami miatt érdemes minden egyes új napnak nekifutni.

Vajda Márta

(Fotók: Steffen Pedersen, ACMI,
Kaszás Tamás/Fidelio)




A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány 1093 Bp., Mátyás u. 18. Tel: 06-1/217-0404

Adószám: 19009557-2-43

Copyright © 2015. Minden Jog Fenntartva.

IMPRESSZUM

Created by maiskola.hu