Mi a depresszió? – kezdődik így nagyon sok írás erről a csendben, bőr alá kúszó mentális betegségről. Nincs olyan személy, akinek az élete bármely szakaszában ne jelentkeztek volna a depresszió tünetei.

Az életigenlés feltétele, hogy legyen miért küzdeni, legyen miért megélni a nappalokat, átvészelni a betegségeket, fizikait és mentálisat egyaránt. Temérdek cikk szól róla, hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben, táplálkozzunk egészségesen, sportoljunk, találkozzunk többet a szeretteinkkel, de mi van azokkal, akiknek még célja sincsen?

Alapjáraton elmondható, hogy nincs olyan ember, akinek a családjában nem fordult volna elő olyan betegség vagy tragédia, ami a szeretett személy elvesztésével végződött.

Depressziót számos ok kiválthat betegség, gyász, munkahely elvesztése, szakítás és mi történik ezekkel az emberekkel? Ez az alattomos mentális állapot rányomja a bélyegét a hétköznapjaikra, és sokan fel sem ismerik, hogy benne szenvednek, nincs betegségtudatuk. Gyakran elhangzik a kérdés, miért nem vesszük észre másokon, ha baj van? A betegen sok esetben ez egyáltalán nem látszik, éli a mindennapjait, tetteti a külvilág felé, hogy minden normálisan, a társadalmi elvárások szerint történik, aztán hirtelen elpattan egy húr, a következő pillanatban pedig arra eszmélünk, hogy bekövetkezett a baj.

A válasz erre a magatartásra abban rejlik, hogy a depressziós ember fél, retteg a külvilág reakciójától, mit szólnának hozzá, ha megosztaná a fájdalmát? És erre meg is van minden ok.

Azok, akik boldog, kiegyensúlyozott életet élnek gyakran el sem tudják képzelni azokat a kínokat, amiket egy depressziós naponta átél. Szorongások, lemondás, erőtlenség, hiába történik esetleg jó, még egy szikrányi boldogságérzete sincs. Nem értékeli saját magát semmire, alaptalan bűntudatot érezhet akármi iránt, de olyan is van, hogy a boldogság érzése vált ki belőle önvádat. Természetessé válik a rossz közérzet, reményvesztett gondolkodás, tele sanyarú gondolatokkal.

Miért nem szólnak róla? A félelem attól, hogy megrendülne másokban a személyről alkotott képük bilincset rak a kezükre és lakatot az ajkukra.

Számomra legalább olyan fontos felhívni a depresszióra a figyelmet, mint egy dohányzó ember számára a cigaretta káros hatásait. Egy dohányos leszokhat nikotin tapasszal, egy rákos beteg meggyógyulhat a gyógyszerektől, de egy depressziós számára ez nem ennyire egyszerű, mert a megoldás nem tárgyakban keresendő, hanem lélekben.

Az emberekről nagymértékben elmondható, hogy félnek pszichológushoz, pszichiáterhez menni, mert az erről alkotott képük sokszor torz és hamis. Sokak úgy gondolják, segítséget kérni szégyen. „Mit gondolnak majd rólam? Bolondnak fognak tartani. Pszichológushoz csak a bolondok járnak.” Nem. Segítséget kérni és elfogadni nem szégyen, ezt kell tudatosítani az emberekben.

A tartós gyógyulás hosszú és nehéz, aki depresszióban szenved, gyakran nem látja a kiutat az erdőből, de akik ráébrednek saját állapotukra, esetleg valaki mégis észreveszi rajtuk, akkor van remény. Megtalálni az életükben azt, ami örömet szerez, legyen az egy kedvenc könyv újra olvasása vagy akár egy új hobbi. Mindig van kiút, mindig van segítség, mindig van, aki egy gesztussal szebbé tudja varázsolni a másik borús napját.

Az életigenlés magába foglalja a lélek egészségét, nem véletlen a mondás: Ép testben ép lélek lakozik. Ha összeszedjük a bátorságunkat és átlépjük a félelem által fejünkben létező korlátokat olyan utat fogunk bejárni, aminek a végén, ha visszatekintünk, sokszorosára értékeljük magunkat. Hogy miért? Mert elmondhatjuk, hogy önmagunkkal mérkőztünk meg.

Bárki, aki magán vagy másokon tapasztalja a depressziót, ne forduljon el, ne süsse le a szemét, hanem nyújtsa ki a kezét érte. Gyakran változik a hangulata? Indokolatlanul szomorú? Sokszor fáradt, fásult és erőtlen, holott nincs fizikai betegsége? Gyanúsan érdektelen vagy elzárkózik? Gondjai vannak az alvással? Pár kérdés az egész, ha ebből többre is igen a válasz, akkor nagy valószínűséggel az illető depressziós.

Elég egy családtag, egy barát vagy egy ismerős, aki megveti a lábát és azt mondja: ne add fel, szerzünk segítséget.

Az ember hajlamos úgy gondolni, hogy egy depressziós emberen való segítség felelősséget rak a nyakába, így nem segít, ez baj. A segítségnyújtás akár egy beszélgetésben is megnyilvánulhat, amíg a másik elmondja a gondját-baját, mi pedig türelmesen végighallgatjuk, együtt érzünk. Tényleg olyan vészesen nagy ár ez? Akár mi magunk éljük meg a depressziót, egyformán számít, mit teszünk. Ha depresszióban szenvedsz, merj segítséget kérni, beszélgetni és megnyílni, hogy mások segíthessenek. Ha látod valakin, hogy depresszióval küzd, ne fordíts neki hátat, ne legyints rá, csak hallgasd meg, adj pozitív tanácsot vagy küldd tovább valakihez, aki képes segíteni neki és támogasd benne. Elég egy parányi figyelmesség, hogy egy depressziós ember is életigenlővé váljon.

 Ökrös Viktória