Nem a szavakban rejlik a lényeg, halljuk ezerszer is, és lassan elfeledkezünk arról, hogy szavaink jelentőségével, minőségével, egymásra és magunkra gyakorolt hatásával foglalkozzunk. Pedig szavaink ugyanúgy visszahatnak a gondolkodásunkra és lelki állapotunkra, mint gondolataink, érzéseink a kimondott szavakra. Ráadásul segítenek jobban megismerni önmagunkat is. Remek kaland, vágjunk is bele!

 Testünk tömegének több mint a fele víz, mely remekül vezeti a hangot és érzékeny a rezgésekre. Tehát az általunk kiadott hangok, kimondott szavak rezgése fiziológiai szinten is hatással van testünkre. A kimondott szavaink által létrejött rezgésnek két jellemzője van. Az egyik a kimondott szó alaki, vagyis nyelvi megformálásából eredő rezgés, ami a nyelv sajátja (ez – vagyis a közös nyelv lehet szerintem a nemzeti identitás egyik teremtője), tehát a szóalak által keltett rezgés; a másik a hozzá kapcsolódó érzelmi, indulati töltés, ami minden egyes kiejtett szó esetében formálni és módosítani tudja a szó hangalakja által létrehozott rezgést (ez a metakommunikációs sík egyik eleme). Mi most foglalkozzunk csak az általunk kimondott szavakkal, azok hatásával saját gondolkodásunkra, életünkre.

Tükröm, tükröm, mond meg nékem…

Az általunk kimondott szavak gondolataink tükrei. Mit gondolunk magunkról, a világról, az abban elfoglalt helyünkről, s megmutatják azt is, hogy önmagunk szerint milyen lehetőségeink vannak, milyen stratégiákat követünk. Vagyis nem árt odafigyelni, mit beszélnünk, hogy kicsit jobban szembenézzünk magunkkal. Aztán majd eldöntjük, hogy amit látunk, az tetszik-e vagy sem, akarunk-e rajta változtatni.

Kezdjük azzal, hogy megnézzük, mennyire szeretnél felelősséget vállalni önmagadért. Tudod-e, például hányszor hagyja el a szádat az a mondat, hogy „ezt így nem szokták/nem szoktuk”; „Ezt nem lehet megcsinálni”; „Nem fog menni”; „Igen, de ez nem így működik”; „Ilyen körülmények között ez lehetetlen”; „Ebben a korban már késő”, „Ez azért nem úgy megy, hogy csak úgy elhatározom” (hát ki a csuda fogja?), s nem sorolom az önmagunk útjába való verbális vetődés számtalan formáját. Mert mit is jelentenek ezek a mondatok? Hogy az általam elképzelt dolog rám vetített realitástartalmát önmagam előtt tagadom, vagy elenyészőnek tekintem.

Van egy csodálatos barátom, aki az élet minden eseményében rögtön meglátja a problémát, és rögtön annak kiszínezésével kezdi a beszélgetést. Közben panaszolja, hogy nehéz neki az élet. Mikor ezt szóvá teszem, akkor azonnal elmagyarázza, hogy azért kell figyelembe venni a rosszat, mert akkor megvan az élet egyensúlya. Az az egyensúlya, amelyben nem érzi jól magát, viszont elszántan megtesz mindent annak a beléivódott életstratégiának a fenntartására, miszerint az „élet nehéz”. Vagyis a harmónia számára a komfortzónájában való lét, s nem a „jól érzem magam az életemben” szinonimája.

Mindannyiunknak vannak kedvenc kifejezéseink, megvan a magunk szavajárása. Ezek az ártatlan kifejezések ugyancsak a gondolkodásunkat, aktuális komfortzónánkat tükrözik. (Itt csak megemlítem, hogy ezeknek a szófordulatoknak a megjelenése, egy-egy kapcsolathoz kötöttsége – mikor vettem át, hol hagytam el stb. -, helyhez kötöttsége ugyancsak sok mindent elárul.)

Nézzük meg, mit tükröznek ezek a fordulatok! Én egy ideje gyakran alkalmazom az „azt gondolom” szófordulatot. Mire is mutat rá ez a gondolkodásomban? Véleményt akarok mondani, nem megállapításokat és örök igazságokat, s ezzel utat hagyok a másik ember számára is, hogy kifejtse a véleményét. Másrészt így el tudok kerülni vagy mérsékelni olyan konfliktusokat, amik abból adódnának, hogy határozottabb stílusban beszélek. Vagyis két dolgot láttam. Hagyok teret a másiknak, mert a kíváncsiságom felülkerekedik a „nekem igazam van” meggyőződésemen – ez tetszik.

Akkor sem szeretnék konfliktust, ha biztos vagyok a dolgomban, s ezt enyhítem ezzel a kifejezéssel – ettől nem vagyok elragadtatva. Viszont itt kezdődik a dolog érdekes része – elég fontos-e ez nekem ahhoz, hogy változtassak rajta. Ha igen, akkor melyik részén, mit akarok helyette és hogyan.

Korlátozó és támogató hiedelmeink megtestesülése

Most, hogy eljutottunk szavaink üzenetéhez, lássuk hiedelmeinket! Mert, ha folyamatosan arról beszélünk, hogy „ezt meg kell tennünk”, „muszáj elvállalnunk”, „lehetetlen másképp reagálnunk”, minthogy ezek a dolgok „nem rajtunk múlnak”, s mi „nem is vagyunk képesek arra, hogy ezen változtassunk”, akkor odaadtuk a szabadságunkat a felelősségmentes nyugalomért, mely aztán éjjel nem hagy minket nyugodni, hisz kibúvóink az álom pihentető leple alatt előbújnak, s megmutatják valódi arcukat.

Persze felfedezhetjük az önmagunkat megerősítő, támogató hiedelmeinket is, melyek a „megoldjuk”, „lássuk, hogyan csináljuk”; „ez izgalmas” jellegű kifejezésekben öltenek testet. Ha elég árgus szemekkel figyeljük magunkat, akkor a játszmáink sem maradhatnak rejtve előttünk, hisz a szerepeknek, melyeket azokban vállalunk, önmagunkkal szemben is igazolhatóaknak kell lenniük. Az „ehhez én kevés/kicsi/gyenge vagyok”, a „nekem nem megy” fordulat alapja lehet egy „én gyenge vagyok – te erős, hát segíts” játszmának, mellyel gyakran találkozhatunk a párkapcsolatokban, főnök – beosztott viszonyban, s mindenképpen egy alá-fölérendelt világlátást mutat. (Ez egyébként nem jelenti azt, hogy az élet minden területét ugyanúgy látjuk.

Figyeljük csak meg, hogyan változik a stílus- és nyelvhasználat azon emberek esetében, akik egyes szerepeikben másképp viselkednek. Majd tegyük meg ezt magunkkal is.) Ki ne mondta volna már a gyerekének, hogy „Miért kell veled kiabálnom”? Az, hogy ez mit üzen a gyereknek, azt hagyjuk máskorra. Magunk számára azonban azt mondjuk ezzel, hogy eszköztelen vagyok, nincs jobb ötletem (már megint), de ezt nem fogom neki megmondani, mert… És ez a mert, amit érdemes megnézni. Mi az, ami megakadályoz ebben. A félelem, hogy kiderül, hogy nem vagyok mindenható; hogy a kiabálásomért végül én leszek a felelős, és nem ő; hogy csak akkor tartom magam jó szülőnek, ha minden úgy van, ahogy én mondom? Miért… Ez az önmagam megismerése felé vezető út egy rövid szakasza.

Tenmagadnak mágusa

Eleinknek nem sokat kellett magyarázni, hogy a szavaknak erejük, van, hisz mágikus energiát tulajdonítottak nekik. S nem hiába. Mert beszédünk, szavaink, mondataink, szóhasználatunk nemcsak, hogy olyan egyedi, mint ujjlenyomatunk, s épp annyira jellemez minket, de hatásuk felér az emberi agy számára egy jól képzett programozó munkájával, aki a számítógépet fejleszti. Mert szavaink nemcsak kifelé, de befelé, teljes személyiségünkre, gondolkodásunkra és lelkivilágunkra is hatnak. (Külön kell egy következő alkalommal  foglalkoznunk a közhelyszerűvé vált trágár beszéd lélekölő hatásával, melyet itt csak megemlítek.)

Ezért első lépésként jó, ha megfigyeljük magunkat, éppen mi az, amire „programoztuk és programozzuk” magunkat, mit erősítünk, és mit gyengítünk magunkban, s tetszik-e ez nekünk. Utána önmagunk mágusaként elkezdhetjük elhagyni, lecserélni, bővíteni rendszeresen használt szókészletünk arra érdemes vagy rászolgált elemeit.

Fontos tudnunk, hogy minden rendben van velünk, s mostani működésünknek oka van, hisz minden viselkedés, gondolat jó vagy jó volt valamire, amikor létre jött. Ám ahogy mi és a világ folyamatosan változik, így természetes, hogy a róla és a benne elfoglalt helyünkről alkotott gondolataink is folyamatos fejlődésen mennek keresztül, amit a komfortzónánkba beépült automatizmusaink nem tudnak mindig követni. Ám nyelvhasználatunk, nyelvi stratégiánk megmutatja aktuális állapotunkat, s változásai – velünk együtt – képesek követni, vagy megelőzni azt az általunk meghatározott irányba.

Szóval halld a szavaidat, ismerd meg Önmagad, s legfőképp érezd jól Magad a bőrödben! Akkor ezt fogják tükrözni a szavaid is.

Görög Mása

Életigenlők.hu