Mindig a saját útját járta. Elismerések, lemezek, koncertek, harmonikus családi élet, úgy tűnt, élete a legjobb úton halad. Aztán egy pillanat alatt a feje tetejére állt minden. Rák. A Kossuth-díjas Szvorák Katalin az egyik legizgalmasabb és legtermészetesebb népdalénekesünk ezt a hullámvölgyet már szerencsére maga mögött tudja.

 – Te Felvidéken, egy kis faluban nőttél fel, nagy szabadságban. Okozott-e megrázkódtatást Neked, hogy beilleszkedj a budapesti létbe?

– Nem volt egyszerű a budapesti létforma. Visszagondolva, nekem még a pinci falusi gondtalan élet után Fülek is enyhe megrázkódtatást jelentett, hiszen végérvényesen lezárult számomra egy idilli korszak, a felhőtlen futkározások időszaka a szabadban, a természetközeliség, az óvodanélküliség, a legjobb barátnémtól való búcsú, és még sorolhatnám…

A Fülekre költözés már törést idézett elő lelkemben.Itt szembesültem azzal a ténnyel, hogy szlovákok is élnek körülöttünk, akiknek mi „magyari” voltunk, s akiknek mindenért duplán meg kellett küzdeni, hogy elfogadjanak. Nos, ezután a kitérő után talán nem meglepő a válaszom a kérdésedre, hogy nagyon vágytam Budapestre. Úgy gondoltam, milyen jó is lesz ott, nem lesz nyelvi problémám, megszűnnek azok a lelki görcsök, szorongások, amik odahaza elkísértek.

De, nem így történt. Egyrészt a palócságom némaságra intett, magyar-könyvtár szakos egyetemistaként megmosolyogtak, s ez még hagyján, de csehnek, néha szlováknak, sőt csehszlováknak néztek, „aki jaj, de szépen beszél magyarul”. Ez sértette önérzetemet, mély magyarságomat, amit mindig óvnom, védenem kellett.

Ebből kilábalni nem ment egyik napról a másikra, hosszas folyamat vette kezdetét, melyben a dalolásnak óriási szerepe volt. A józsefvárosi klubban találtam rá arra a népdalkedvelő kis közösségre Budai Ilonka szárnyai alatt, ahol megnyílhattam, ahol feltétel nélkül elfogadtak, sőt kuriózum voltam ízes tájszólásommal, amit aztán szép lassan kényszerültem levetkőzni, de el nem felejtettem, hisz szülőföldem dalaiban visszacsengenek mind a mai napig.

Elfogadtatásomat elsősorban énekesi sikereim segítették, hiszen 1980-ban a Népművészet Ifjú Mestere lettem. Könnyek közt vettem át Pozsgai Imrétől a Parlamentben a díjat. 1981-ben megnyertem a Röpülj, páva országos népdalversenyt, s akkor lettem sokak által elfogadott személy, az Eötvös kollégium diákjainak nagy része attól fogva köszönt is.

– Sikeres énekes voltál, mikor rákot diagnosztizáltak nálad.

– Nagyon elevenen él bennem az az időszak. Valóban nagyon elfoglalt voltam, sok-sok fellépés, lemezkészítés tarkította életem, ekkor épült át véglegesen kősár vályog parasztházunk. De első helyen cseperedő gyermekeink adta családi teendőket említeném két gyermekünkkel. Késő ősszel-kora télen azt vettem észre, hogy fáradékonyabb vagyok, de ezt a sok tennivalónak tudtam be. Édesanyám épp akkor küszködött a rákkal, s az anyai ösztön azt mondatta vele, vizsgáltassam meg magam, „az ördög nem alszik”. Nos, az ő intő szavainak köszönhetem, hogy sok-sok vizsgálat (szemészet, kardiológia, majd nőgyógyászat) után kiderült a diagnózis: méhnyak rák.

– Hogy reagáltál? Mi volt az, ami segített túllendülni a sokkon?

– Teljesen összeomlottam. Az a kívülről erősnek tűnő nő egyszerre nagyon is gyenge lett a hír hallatán. Még csak 44 éves voltam, élni akartam, a gyerekeim épp serdültek, de nem tudtam, hogy birkózzak meg a gyilkos kórral. Az első szűrővizsgálat már rosszat sejtetett, majd kíváncsiságból elmentem egy biorezonancia vizsgálatra, ahol az orvosok is sürgős beavatkozást javasoltak. Megműtöttek, majd néhány hét múlva egy újabb diagnózis alapján közölték, hogy ismét műteni kell.

Még tartottunk Gyurkovics Tiborral a Magyar Kultúra Napján Pozsonyban egy remek előadást, útközben humorizált, sziporkázott, s ez igazán jót tett fájó lelkemnek, hogy aztán másnap kora reggel jelentkezzek a kórházban a Wertheim műtétre. Lelkileg és testileg sem volt könnyű szembenézni azzal, hogy a nőiségem teljesen csorbát szenved, hiszen mindenemet kipakolják, s még az is kérdés volt számomra, egyáltalán túlélem-e a több mint négy órás műtétet. Szelíd mosollyal ébredtem, tudtam-éreztem, hogy új életet kaptam. A kórteremben engedték, hogy virágok legyenek körülöttem és egy füstölő illatát élvezzem, mely kiszivárgott a folyosóra, és a többi betegnek is erőt, optimizmust adott.

– Az embernek ritkán van ideje csak magával foglalkozni. A betegség ilyen alkalom, ha nem is a legszerencsésebb. Átértékelted Te is életedet?

– A komoly betegség jelentkezése mindenkinél jelzésértékű. Valamit nem jól csinálsz, nem úgy élsz, ahogy kellene. Én arra kaptam figyelmeztetést, hogy jobban figyeljek önmagamra, elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, és jobban szeressem magam. A betegség arra is jó volt, hogy megtapasztalhattam a férjem hihetetlen lelki segítségét, szeretetét, nemkülönben a gyermekeimét. Megfogadtam magamnak még a kórházban, ha túlélem a műtétet, radikális változást indítok el életemben. Egyrészt egészségesebben táplálkozom, többet mozgok a jó levegőn, kiszűröm a negatív kisugárzású embereket, ami olykor nem könnyű, pláne az én pályámon, s a siker nem elsődleges, mert engem amúgy sem boldogít. Megbocsájtottam az ellenem vétkezőknek. Megtanultam nemet mondani, elengedni egykor bosszantó dolgokat, egyáltalán a saját ösztöneimre hallgatva, a belső hangra figyelve, nyugodtabban élni, örülve minden megélt napnak, ami számomra hatalmas ajándék.

– Hogy reagált a környezeted?

– A rákra mindenki úgy gondol, hogy abba bele lehet halni. Igazán csak a szűkebb környezetem tudta a diagnózist, majd lassan terjedt a hír, mint a rák. Az operációm napján rengetegen imádkoztak értem, különböző felekezetek tagjai, papjai, lelkészei. Szepsiben Gábor Bertalan lelki atyám a leghívőbb asszonyokat hívta közös imára. Nálam még az is súlyosbította a helyzetet, hogy édesanyám is állandóan aggódott értem. Ő több operáción túl küszködött az életben maradásért, de a végén, néhány év után feladta a küzdelmet, s egy szép február eleji napon végleg elment, miután mindnyájunktól elbúcsúzott.

– Az emberek gyakran nem tudják, mit tegyenek. Szóba se hozzák, sajnálkozzanak, csináljanak úgy, mintha a rák egy normális beszédtéma lenne?

– Én mindenképpen a nyíltságot, az őszinteséget éltem meg ezzel kapcsolatosan. Érdekes tapasztalat volt megélni, kire hogyan hatott a betegségem híre. Sokan már temetni készültek. Ami számomra igazi gyógyír volt, a párom védő szeretete. Ő tudta, kinek az üzenete jusson el hozzám, mi épít, s nem árt.

– Nagyon szoros családi kapocs van köztetek. Menynyiben segített a család, illetve mennyiben változtatok?

– Férjemet és gyermekeinket is nagyon megrázta a betegségem híre. Ádámunk és Eszterünk magukba záródtak, hárítottak ösztönösen. Különösen a lányunkat érintette nagyon érzékenyen, amikor is látja, az anyja épp elveszti női termékenységét, anyaméhét, petefészkeit, s ő épp akkor kezd kivirulni, a nőiség útjára lépni. Fiunk pedig hetente többször biciklire pattant, hogy friss vizet hozzon a több kilométerre lévő Kán forrásból.

Férjemmel, ennyi együtt eltöltött év után, már egymás gondolataiban is olvasunk, érezzük, mire van szüksége a másiknak, odafigyelünk egymásra. Ez a betegség még inkább elmélyítette kapcsolatunkat, életre szóló szövetségünket. Férjem fél könyvtárnyi szakirodalmat böngészett végig, majd egy nekem szóló élet- és étrendet állított össze. A relaxációs légzés mellett, a kiegyensúlyozott ismétlődő mozdulatok gyakorlását. Az étrend elsősorban természetes növényi alapanyagokat tartalmazott (a céklától a búzafűig), olykor halat (kerültük a vörös húsokat), megdupláztuk a C- és E-vitamin adagokat. Ezüst evőeszközöket használtunk. Kizárólag forrásvizet ittam.

De a gyógyulásban való hitünk még ennél is fontosabb volt. Ma valószínűleg kissé másként gyógyítanám magam. Azóta megjelent számos új tanulmány, könyv. Akkor még nem robbant be a köztudatba Szendi Gábor. Lehet, hogy most komoly dózisban szedném a D-vitamint K2-vel egyetemben, megtanulnék meditálni, talán a hipnózist is kipróbálnám, stresszoldásként családállításra is elmennék.

Egyre gyakrabban megkérdőjelezem az orvosi beavatkozások szükségességét, a kemoterápiát és a sugárkezelést. Biztos, hogy a természetgyógyászat, az alternatív orvoslás felé billenteném a megoldást, teret engedve a hagyományos gyógymódoknak is, amennyiben az elkerülhetetlen. A legfontosabb a hit, hogy higgyünk a meggyógyulásunkban, a gyógykezelésben, a minket gyógyítóban, családunk, barátaink szeretetében.

– Hívő ember vagy. Hit nélkül ment volna?

– Nem hiszem, hogy sikerült volna. Az ima, az ének segítségül jön, ha élünk vele. Azáltal, hogy hittem a felépülésemben, olyan pozitív impulzusokat közvetítettem az agynak, hogy a test jól reagált rá. A sugárkezelés alatt is énekeltem, így könnyebb volt viselni a lelki megpróbáltatásokat.

– A barátok mennyire fontosak számodra?

– Az a néhány igaz barát ugyan kevés, de annál fontosabb, és elsősorban nem a zenészkörből áll össze. Nem érdekkapcsolatok szövetsége ez, sokkal több és mélyebb annál.

– Te mindig hatalmas energiával rendelkező, életvidám, életigenlő ember voltál. Olyasmivel foglalkozol, amit szeretsz. Mire jutottál, min kell változtatnod?

– Szerencsés csillagzat alatt születtem. Már születésem előtt édesanyám is egy bölcsőt nyert a pinci farsangi tombolán. Sok boldogsághormonnal jöttem e világra – állapítaná meg Bagdy Emőke is. Később kisebb kerülő utakon, de megtaláltam a boldogság egyik forrásvidékét, a mások szolgálatához vezető utat az éneklésen keresztül. Amin változtatnom kell, úgy érzem, ismét lassúbbra kell fogni a gyeplőt, arra kell koncentrálni, ami igazán fontos, hisz rohan az idő, mint Palotai Boris mondta egykoron Jókai Annának: „még a hosszú élet is nagyon rövid”. Nem győzzük kapkodni a fejünket az újabb technikai bravúrok láttán, félő, hogy egyre inkább érzéketlen gépemberré válunk, nem vesszük észre a körülöttünk lévő kis csodákat, azokat sem, akik várják a segítő kezeket, szavakat. Egyszóval emberi arcomat szeretném megőrizni. Kodálynak alighanem most is lenne egy-két szava. Hadd idézzem tehát most őt, több mint 50 évvel ezelőttről: „Számológépeket nevelünk, akiket fölöslegessé tesz az elektronikus számológép. Szűkkeblű embereket, akik semmi nagy és szép iránt nem tudnak lelkesedni. A technika és természettudomány egyoldalú, utilitarisztikus művelése az érzelmi élet és a művészi érzék sorvadásához vezethet.”

– Egyensúlyban tudod tartani a munkát és a családot. Mik a prioritásaid?

– Mindennél előbbre való a kis családom. Mikor a lányunk áldott állapotba került, nekem természetes volt, hogy abbahagyom a tanítást, s inkább az unokákkal töltöm az időmet, hisz oly gyorsan felcseperednek, s a legizgalmasabb és legfogékonyabb, legmeghatározóbb korszakuk az első öt év, amiből Ajika, azaz én, nem szeretnék kimaradni. Mindhárom unokánknak sokat mesélek és énekelek nekik, ők ihlették a gyermekeknek szánt altatós CD-t, a Tente baba címűt is. A pár hete megjelent Kiss Ferenc és Keresztes Dóra gyerekeknek szánt könyvéhez mellékelt lemezen éneklem Mamó dalait. A munkából, azaz az éneklésből, – mely egyébként nekem nem munka, de szolgálat-hivatás, – épp annyi van, amit nyugodt szívvel tudok vállalni. Menedzserem nincs, nem is volt. Én, a szabad juhászivadék, valószínűleg taszítottam a külső beavatkozókat. Spontán népmeseként terjedek, csoda, hogy még nem felejtettek el.

– Megélted a betegséget, és készítettél egy CD-t Gyógyító dallamok címmel. A zene gyógyító hatásáról egyre többet tudunk. Te tudtál énekelni a betegséged alatt is?

– Tudjuk, a dal a lélek tükre, s a saját hangunk a leghitelesebb interpretátorunk, amivel nem hazudhatunk, még magunknak sem. Éneklés közben egész tested átjárja a hang rezonanciája, ami a sejtekig hatol, így gyógyít. De lelkednek is jót tesz, mert megnyugtat, lecsendesít. Hányszor éreztem fáradtságot, mielőtt színpadra mentem volna, például egy hosszú utazás utáni vidéki előadás kapcsán, mégis, majd negyedóra múltán már annyira belemelegedtem az éneklésbe, hogy nyoma se volt a bágyadtságomnak. Viszont arra is volt példa, hogy nem jött ki hang a torkomon. Például a nagy műtétem után jó néhány napnak el kellett telnie, mire regenerálódtam, s még akkor sem szólt fényesen. Annak nagyon örülök, hogy a Dúdolós Gyógyító dallamok CD-m elkészült, elsősorban agyvérzéses betegek gyógyítására, s személyesen is megtapasztalhattam a Rókus Kórház betegei közt jótékony hatását.

– Rengeteg díjat kaptál, csak az elmúlt egy évben megkaptad az Európai Polgár díjat, a Jean Monnet emlékérmet és a Magyar Érdemrend középkeresztjét. Értékelik a munkádat. Fontos számodra a siker?

– Magát a siker szót nagyon nem szeretem, mert én a sikeren teljesen mást értek, mint a többség. A vastaps nem tud megszédíteni, ha én elégedetlen vagyok az eredményemmel. Számomra siker az, ha én magammal meg vagyok elégedve. Legyen az koncert, vagy egy jól sikerült ebéd, egy hegy megmászása, netalántán a nehezen elaltatható Ilka unokánk álomba ringatása.

– Tavaly voltál 60 éves. Tele vagy örömmel, vidámsággal, életenergiával. Mi az, amit a legszívesebben adnál át üzenetben a fiataloknak?

– Talán azt az alázatot, ami ehhez a pályához nélkülözhetetlen. Ne a siker hajszolása legyen elsődleges, ne a versenyeztetés, hiszen a hosszú, megérlelt „munka” eredménye sokkal több örömöt szerez mindenkinek, s messzebbre röpít, mert meg kellett érte küzdeni. Kodály szavait idézném: „A nép dala életet hirdet, el nem múló életet.” Magyarán addig élünk, ameddig éneklünk saját tiszta forrásainkból merítve.

– Mi a Te életigenlésed – az életfilozófiád esszenciája?

– Örülni minden kis apró dolognak, ebből áll össze az egész! A kis dolgok közt említem a remekül sikerült bablevest, egy elkapott mosolyt a metró lépcsőjén, egy eredményes gyomlálást a kertben, de említhetem mindent gyűjtögető szenvedélyem is, hiszen az összes művészien meggörbült gallynak örülök, egy lehullott szépséges tobozt is hazaviszek, kagylókat, gyökereket, szépséges kavicsokat raktározok otthon. Férjemmel egykor gyakorta jártunk ásványokat gyűjteni, így most esszenciaként az egyik leghíresebb magyar mineralógus, Koch Sándor fiát, a virológus ifj. Koch Sándort idézném: „Annak van élete a halál előtt, aki léte végességének és elkerülhetetlen halálának tudatában olyan értékrendet alakít ki magában, amelyben a legfőbb érték a belső harmónia önmagával és a világgal, és teljes függetlenség mindattól, ami természetétől fogva időleges és mulandó”.

Görög Mása

Életigenlők.hu