Korunk nagy divatja az ajándékozás. Ez mind szép és jó, számba vesszük szeretteinket, ismerőseinket, mindenkit, aki fontos nekünk, hogy meglepjük valamivel karácsony alkalmából. Maga az ünnep is nagy felkészülést igényel, komplett bevásárló lista a hűtőn nevekkel párosítva, családi ebédmenü összeállítása, hogy mindenki elámuljon az asztal körül. Sokan izgatottan várják, akár már november elején nekikezdenek. De mi a helyzet azokkal, akiknek a karácsonyi készülődés nem álom, hanem lidércnyomás?

A pozitív emberektől felhangzik: „Nem várod a karácsonyt?”. A negatívak visszakérdeznek: Te miért várod?”. Olyan könnyű mesélni a boldog teendőkről, a sok-sok feladatról, ütemtervről, ám a másik oldalnak ez valóságos rémálom. Felmerül bennük a kérdés, ajándék? Mikor? Hogyan? Honnan? Miből? Minek örülne a másik?

Az ünnepek igenis fárasztóak, még a pozitív lelkületűek is elismerik, mit szóljanak akkor azok, akik a téli depresszióval vagy rossz hangulattal küzdenek? Igazi tortúra, sokaknak nem is éri meg, végül a szeretteik miatt mégis ráveszik magukat a tettekre. Lássuk, mit él át egy lehangolt személy ezen időszak alatt, amit mi nem látunk, csak erőfeszítései gyümölcsét élvezzük.

Katalin/István bemegy egy bevásárló központba, mit tapasztal? A hangszóróból nyolcvanadik alkalommal csendül fel már novembertől a „Merry Christmas”, a boltok kirakatai tele roskadásig pakolt piros masnis ajándéktárgyakkal, előttük hömpölygő emberáradat, mások izgatottan teli szatyrokat cipelnek, akció, akció, akció, még több akció. Katalin/István legszívesebben sarkon fordulva, sikítva szaladna hazáig, de ha már idáig eljött igenis kipipálja a listáját, ha írt. Ha nem, ott a helyszínen veszi számba az ajándékozandók névsorát.

Egyik boltba bemegy egy könyvért, másikba egy játék mackóért, harmadikba egy óráért, és így tovább. A pénz csak fogy a magukat tálcán kínáló termékek között, a lelki erő is csökken, a vásárlás egyre megterhelőbb, a tizenkettedik ajándéktárgy után feladja, megfordul és hazamegy. Otthon fáradtan dől végig a kanapén, a teli szatyrokra néz, legalább ez megvan. Vagy mégsem? Külön is kellene válogatni, becsomagolni, masnit kötni rá. „Vettem csomagolópapírt?”. Jó esetben igen, rosszabban megint mehet le a sarki boltba pótolni.

Legszívesebben az arca elé emelné a párnát és beleüvöltené a feszültséget, hogy mennyi minden áll még előtte, amit túl kell élnie, holott minden vágya elaludni és januárban felébredni.

Rágörcsöl a karácsonyi mizériára, elmereng rajta, kinek mit vett és vajon tetszeni fog-e neki? Ha nem tetszik, mit csinál? Nincs tisztában vele, hogy a legnagyobb ajándékot már így is megadta, mert minden fáradtsága ellenére összeszedte az erejét, hogy örömet szerezzen a másiknak. Figyelmet, törődést adott szeretteinek már azzal, hogy gondolt rájuk és hajlandó volt átlépni a korlátain.

Katalin/István a rákövetkező napokban csomagolja be az ajándékait, szenved a ragasztószalaggal, körmével igyekszik a sarkait megtalálni minden csík levágása után. A papír kiszakad, felhangzik egy elkeseredett nyögés, kezdi elölről. Kis kártyákra írja a neveket, csinos masnit köt, aztán mindent a szekrénybe tesz, ne is lássa karácsony napjáig.

Mikor már azt hiszi, hogy rendben van, szembesül az újabb teendőkkel. Néma csendben megy le a fenyővásárra, nézi az izgatott családokat válogatni, míg Ő csak rábök egy kisebbre, így is elég lesz fél évig porszívózni a tüskéit. A fa is pipa, igen ám, de ezt még fel is kell állítani, hol a talpa? Elkeseredett, haszontalan keresgélés után lemegy a boltba egyet venni, amit jövőre megint nem talál majd. Szeme megakad a műfenyőkön, már átkozza a sorsot, hogy miért nem azt vett? Végre kihúzhatja a listájáról az ajándékokat, a fát, a talpat. Mi van még? Ünnepi ebéd.

Katalin/István legszívesebben ütemesen verné a fejét az asztalba, két lehetősége van: elmegy máshová és ott karácsonyozik, megúszva a főzőcskézést, vagy ha hozzá jönnek vendégek, mit főzzön? Elkeseredetten kikeres egy nem túl nehéz receptet, felvértezi magát újra a bevásárlással járó töménytelen karácsonyi dalok, villogó fényfüzérek, hömpölygő emberáradat ellen. Bevásárolt, nagy sóhajjal dől ismét a kanapéra, már majdnem végzett, mi maradt még? A takarítás. Szemeit végighordozza a poros porcelánokon, kimosni való függönyön, a kopott szőnyegen, a sarokban felhalmozott vackokon, félre dobált ruhákon és itt-ott elszórt csoki papírokon. Jaj! Itt már úgy tűnik, végképp elfogyott a türelme, nem bírja tovább, legyen már vége. Összegyűjti maradék erejét, szeretteire gondol, meg tudja csinálni. Elhatározással felkel, hozza a tisztítószert, porszívót, törlőkendőt és nekiáll nagytakarítani. Karácsony előtti nap párás szemmel figyeli a fát, fel kellene díszíteni. Hol vannak a díszek? Kis keresgélés után előkerülnek, már üvöltene, de feldíszíti a fát, a háziállat eljátszik egy-egy gömböt, esetleg belegabalyodik a nyolc éve vásárolt fényfüzérbe. Elkészült a fa, végre alákerülhetnek az ajándékok, lakás kitakarítva, ebéd... Ebéd?!

Másnap reggel korán csörög az ébresztő, fel kell tenni azt a húslevest, hogy négy órát rotyogjon a tűzhelyen. Főzés közben háromszor, négyszer is mosogat, megteríti az asztalt, már majdnem elájul, mikor megszólal a csengő. Megjött a család, baráti kör, vendégsereg.

A velük érkező gyerekek beszabadulnak, fél óra múlva már egy darab dísz sincs a fán, szétcincált papírok hevernek a földön, amit előtte nagy gonddal csomagolt. Jön a rég látott rokon, felteszi a kérdést: Házastárs? Szerelem? Gyerek? Munka? Kínos témák, mindenki okosabb, mint a másik, családi jó és rossz emlékek, történetek felidézése. Katalin/István rohangál, hogy mindenkit kiszolgáljon, sápad a frissen porszívózott szőnyegbe taposott ételmaradék és a papír fecnik láttán. Valamelyik rokon bekapcsolja a zenét, amitől legszívesebben a plafonra mászna. A sírás kerülgeti, de összeszorítja a fogát. Aztán elérkezik a nagy családi ünneplés legeslegszebb pillanata: A TÁVOZÁS. Végre, sóhajt és bólogat a jókívánságokra, integet, becsukja az utolsó vendég után is az ajtót, aztán összecsuklik ott helyben, közben arra gondol: „De jó, hogy itt voltak, de még jobb, hogy elmentek!”

Emberünk neve lehet anya, apa, feleség, férj, Katalin vagy István, akárki, aki csak arra vágyik, hogy túlélje a karácsonyt. Ezen a szemléleten mi is változtathatunk, hogy igenis élvezze egy lehangolt, depressziós illető is a karácsonyt, elég egy apró figyelmesség, vagy egy pár kérdés:

- Milyen ajándékot szeretnél?
- Mire vágysz?
- Miben tudok neked segíteni?
- Hogyan tehetném számodra könnyebbé?
- Szeretnéd, hogy bevásároljak/megfőzzek/takarítsak helyetted?

Nem nagy dolgok számunkra, de nekik hatalmas segítség ahhoz, hogy a szemükön keresztül látott rémálom megszűnjön. Éreztessük a szeretett személlyel, akire hatalmas teher nehezedik, hogy ott vagyunk, nincsenek egyedül, számíthatnak ránk. Az igazi ajándék nem a drága holmiban rejlik, hanem az egymás iránt tanúsított figyelmességben, kedvességben és segíteni akarásban. Mi is azt szeretnénk, hogy velünk együtt mindenki más boldog legyen az év ezen időszakában. A végeláthatatlan teendők listája is minimálisra csökken, ha mi is kivesszük a részünket belőle és nem csak anyától, apától, férjtől, feleségtől, testvértől, vagy baráttól várjuk el a tökéletességet.

A karácsony jó alkalom arra, hogy összehozza az embereket, tegyük szebbé együtt az ünnepet.

 Ökrös Viktória