„A pohár félig tele van, sohasem félig üres” – vallja Dr. Nagy Erzsébet gyógyszerész, akit a legtöbben Nagy Böbeként ismernek és szeretnek, megosztotta gyógyulástörténetét, amiben van megküzdés bőven. Tudatos szembesülés a múlttal, – lezárta – mert élni akart. A betegség után életmódot változtatott, verseket írt, és az élet hajszolása helyett ma már az életöröm tölti ki mindennapjait. Más szemlélettel néz a jövőbe, az élet tiszteletét a helyes időgazdálkodásban és az alázatban látja…

 – Hogyan definiálod magadat?

– Szegeden végeztem gyógyszerészként, a szakmámat kevés ideig gyakoroltam, mert azokban az években indult el a gyógyszeripar orvosokat és gyógyszerészeket magába szippantó tevékenysége. Velem is ez történt és itt ”ragadtam”, nagyon szeretem a munkámat. Elváltam, van egy nagy, okos fiam, már másoddiplomázik, és én is ismét egyetemre járok. A mozgás, a pörgő életmód mindig jellemző volt rám. A családomban sajnos több rákos megbetegedés is volt. Közvetlenül az én történetem előtt veszítettem el a nagynénémet ugyanezen megbetegedés következtében, mint, amelyen én is átestem. Sajnos valahol ez a sors könyvében meg volt írva számomra is, illetve ha az orvostudomány szemszögéből tekintünk a történetemre, a betegségre való hajlamot örököltem.

– Látsz összefüggést a nagynénéd betegsége és a sajátod kialakulásában?

– Ha az orvostudomány tekintetében vizsgálódunk, akkor azt mondom, igen, az onko-genetika magyarázatot ad arra, hogy a genetikai hajlam, deformitás, milyen betegségben ölthet testet.

– Felpörgetett turbó életmódban élsz, a pihenés nem az elsők között szerepel…

– Minden mindennel összefügg. A stressz, az immunrendszer gyengesége, a lelki trauma, a környezeti ártalmak, az étrend, ezek mind befolyásolják az egészséget pro-kontra. Nagyon nagy lelki terhet, traumát jelentett a nagynéném megbetegedése és elvesztése. Citosztatikus kezelést kapott sajnos a szervezete nem bírta a terhelést. Emellett párkapcsolati problémám is volt, amit nem tudtam feldogozni. Valahol összeértek a szálak és a sok tényező együtt adta ki, hogy egy mammográfiai vizsgálat során a bal mellemben 12 milliméteres rosszindulatú elváltozást találtak. Mivel orvos kolléga végezte a mammográfiás- és ultrahangos vizsgálatot, azonnal vett mintát is, egy úgynevezett vékonytű biopsziás vizsgálat formájában. Ott helyben, gyorsan történt minden.

– Böbe, volt benned félsz, hogy most mi fog történni… Sokkolt? Mi történt, hova vezetett az út, hogy megtudtad a diagnózist?

– Remegő lábakkal az autómhoz vezetett az utam. Beültem, majd hirtelen józan fejjel elővettem a telefont. Felhívtam egy kedves ismerős sebész tanár urat Miskolcon, közöltem a diagnózist. Ő próbált megnyugtatni, majd megbeszéltünk egy találkozót. Vettek még egy biopsziát, hogy még pontosabb legyen a diagnózis. Előjegyeztek műtétre. A mammográfiás vizsgálatot követő huszonegy nap múlva már nem volt bennem a daganat. Gyorsan, flottul ment a dolog. Minden pillanatban csak szeretettel és hálával gondolok orvosaimra.

– Az onko-team nem mindig része a protokollnak?

– Az onko-team természetesen minden betegnél betegségfüggően egyedi megoldásokat ajánl. A sebészi beavatkozást én saját jogon intéztem. De ezt mindenki megteheti. A szabad orvosválasztás azt jelenti, hogy a beteg megválaszthatja, ki az az orvos, melyik az az intézmény, amelyben a leginkább megbízik, ezért itt szeretné igénybe venni az ellátást, de ez nem azt jelenti, hogy bármikor, bárhová elmehetünk orvoshoz.

– Mi történt a rehabilitációs folyamatban? Volt-e kemoterápia, sugárkezelés, azokat hogy bírtad, mik voltak a lelki mélységek?

– A műtétet követően az onko-team előtt kellett megjelenni, elmondták, hogy milyen kezelést fogok kapni. Hat kezelésből állt a citosztatikus terápia, az első után tíz nappal hullani kezdett a hajam. Akkor megálltam a tükör előtt, fogtam egy hajnyírógépet és egy centisre letoltam a hajam és azt gondoltam: ha én most ezt meg tudtam tenni és szembe tudok nézni a kopaszságommal, akkor végig fogom csinálni az egészet, ami előttem áll. A kezelések során egyre rosszabbul éreztem magam, a hányingerek egyre sűrűbben jöttek. Az ötödik és hatodik esetében már annyira rosszul voltam, hogy azt kívántam, legyen már vége minden szenvedésnek! Aztán valahogy erőt vettem magamon és tudtam, ki kell bírnom, hiszen itt vannak köröttem a szeretteim, a gyermekem, és példát kell mutatnom azoknak is, akik megijednek ugyanúgy, mint én megijedtem. Majd a hat alkalmas kemoterápia után következett az irradiációs időszak. Egy rendkívüli doktornőhöz kerültem, aki roppant precíz szakmai tudással, és nagy szeretettel fordult felém. Én csak mélyszoláriumnak hívtam a sugárterápiát. Elérhető egy speciális krém, ami segítségével nem volt bőrégés a testemen, „csak” barnultam. A gyógykezelésem végére teljesen tönkre ment a párkapcsolatom is. Végérvényesen lezárult egy szakasz az életemben. Rájöttem, egészen másfelé kell fordulnom. Elköltöztem korábbi lakhelymről, száznyolcvan fokos fordulatot csináltam. A példa okáért: az elmúlt öt évben verseket írtam, már a második kötetnél tartok. Kiírtam magamból mindent: fájdalmat, múltat, könnyeket. Mivel szteroid-terápiát kaptam, a kezelés sikeressége érdekében, nagyon meghíztam. A fogyásomhoz egy fantasztikus személyi edzőt találtam: Czanik Krisztiánt. Speciális étkezés-és a mozgástervet állított össze számomra. Mind a betegségem alatt, mind pedig az elmúlt években nagyon sok segítőkész, csodálatos ember vett körül és tettem szert új ismerősökre.

– A fitnesz volt a rehabilitációs folyamatban a segítséged. Más komplementer terápiával kiegészítetted-e a gyógyulásodat?

– Teljesen megváltozott az étkezéskultúrám. Természetes étrendet folytatok, nagyon sok zöldséget eszem, céklát, cékla levet, salátát, répát, zellert, gyömbért és a magam által elkészített önteteket használom fel, ami általában joghurt alapú. Ehhez keverek szárított zöld fűszereket, emellé csirkét, halat eszem. Az ételfogyasztásom 70 %-a zöldség és gyümölcs.

– Saját magad jöttél rá ezekre az étkezési módozatokra vagy kértél és kaptál hozzá tanácsokat, jár-e ez a bizonyos felkészítés?

– Kolléga lévén nap, mint nap onkológusokkal beszélgettem, az én felkészítésem kissé speciálisabb volt. Már rendelkeztem korábban is információkkal, ezért volt másabb a kommunikáció. Étrendi tanácsadás van, az onkológiai gondozókban, klinikákon fellelhetők kinyomtatott étrendi összeállítások. Nagyon fontos, hogy minden beteg kapjon egy ilyet a kezébe, speciálisan attól függően, hogy milyen tumoros megbetegedésen esett át.

– A tudás még nem gyakorlat. „Tankönyvből” tudtad az élettani folyamatokat, mégis a betegséged irányított arra, hogyan kell csinálni… Téged, Böbe mire tanított a betegséged?

– Gyarló az ember. Nem voltam annyira tudatos. Mindent lehet pótolni a pénzt, az autót, a ruhát, az ékszert, egyet nem, az időt. Fontos, a saját időnk beosztása, mert saját magunk is pazaroljuk életünket. Foglalkozzunk olyan dolgokkal, ami simogatja a lelkünket. Én a sportot választottam: fitnesz, vitorlázás. De lehet ez kertészkedés, tánc, zene is! Tanuljunk meg felszabadultan nevetni, akarjunk élni. Engem a betegségem alázatra tanított. Tudni kell meghajolni a betegség nagysága előtt, de keménynek kell maradni a gyógyulás érdekében.

– Mi az életigenlésed?

– Az első a pozitív gondolkodás, nélküle nincs nevetés, természetes étrend, zene, ének-tánc. Nem szabad eltemetni magunkat, mindig van pici fénysugár!

Vajda Márta

Csak úgy a lelkemnek

Kitekintve az ablakomon mit látok? Hihetetlen szépet!
A téli nap a mérgeskék felhőkre fest csoda-képet!
Aranyló korongja égi útján cammogva halad
Lelkemben, elmémben e tünemény itt marad.
Lebegő, biztonságos, fenséges érzést nyújt nékem
Mit síró gyermeknek az anyai ölelés adott régen.
Napkirály komótosan halad megszokott ösvényén
Nem változtat semmi az égbolt ősi törvényén.
Meg-megáll, megpihen, majd indul ismét tovább,
Felhőt fest, és kiengedi éjherceg fényes fekete lovát.

ByB

Életigenlők.hu

 Hasznos Viktória 22 éves törökszentmiklósi lány története

"Kapd be rák, úgyis én nyerek!" – ez volt az első gondolatom, amikor az orvos közölte velem, hogy a mellkasomban lévő tenyérnyi elváltozást egy limfóma nevű rosszindulatú megbetegedés okozza. Egy hónap telt el azóta, hogy köhögéssel és egy kis lázzal kerestem meg a háziorvosomat. Itt egy komoly döntés után voltunk, a párom már egy éve élt tőlem több mint 1000 km-re egy másik országban, ahol ekkorra sikerült saját lakást bérelnie, ami csak a miénk lett volna. Én ott hagytam a munkám, bőröndök bepakolva, utazás elintézve. Nem estünk kétségbe, Ő haza jött, persze csak látogatóba, de ez elég erét adott a folytatáshoz.

 Így hát bele vágtunk a kemoterápiába. Mikor túl voltunk a kiírt kezelésen a Pet CT vizsgálat nem a várt eredményt hozta. Én itt úgy éreztem, szétesik minden, amit eddig csináltam, mind hiába volt. A műtét, ahol a jobb tüdőmből le kellett engedni a levegőt, hogy hozzá férjenek és mintát vegyenek, az ilyen-olyan tükrözések, a hajam elvesztése… Hiába volt? Mi lesz most? Összetörtem. Döbbenet, hogy jobban meg tudja rázni az embert az, ha nem hat az előírt terápia, mint maga a tény, hogy beteg.

Szerencsére egy jól időzített haza utazással Miklós, - aki időközben eljegyzett - visszaadta az életkedvemet. Ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy kell egy cél, egy olyan reális pozitív cél, amiért érdemes tovább harcolnom. Az enyém az volt, hogy eljussak oda, ahol most vagyok, és ez sok pici kihíváshoz vezetett, amit minden nap teljesítenem kellett, hogy elérjem a végcélom. Ezért van az, hogy nem szeretem azt a szót, hogy "remény", az olyan semmilyen, mintha csak ülnénk a fenekünkön csodára várva.

Visszatérve a limfómra (non hodkin limfóma), ezek után a Debreceni Klinikára kerültem, ahol egy másik tervvel álltak elő az orvosok. Ez abból állt, hogy kemoterápia, ami teljesen elpusztítja a csontvelőt, majd őssejt transzplantáció.

Ezt nem is szeretném ragozni, szörnyű fájdalmas volt. De végig mellettem állt Miki, mint egy őrangyal. Mikor a mellékhatásoktól szenvedtem, és már azt éreztem, hogy megtörik a lelkem, akkor nagyon fontos szerepet játszott a család: az anyukám egész évben otthon maradt velem és példásan össze fogott mindenki, hogy könnyebben viseljem az egészet. Ezért örökre hálás leszek nekik. Azt nem tudom elfelejteni, mikor olyan iszonyatos csontfájdalmam volt, hogy nem tudtam mozogni, Miki a karjaiban emelt ki az ágyból és minden szeretetével gondomat viselte. Ez azért is nagy szó, mert egy súlyban vagyunk, így már nem csak őrangyal, de szuperhős is lett nekem Ő.

És most, majdnem egy év elteltével, pontosan a transzplantáció után 100 naposan, engedélyt kaptunk az orvosomtól, hogy elrepülhessek, és végre én legyek itt vele, hogy én várjam minden nap haza a munkából, hogy most én gondosodjak a vacsoráról, és hogy mindig legyen itthon tej. Nem tűnnek nagy dolgoknak, de én leírhatatlanul boldog vagyok tőle. 

Amikor felültünk a gépre nem gondoltam, hogy ez lesz, de amikor itt álltunk a közös életünk ajtajában (és ez szó szerint egy ajtó volt) annak a 30 m2- es kis csodának az ajtajában, tudtam, hogy vége. Mert vége kell, hogy legyen! Megérkeztem! Rám egy évet várt, szóval, amikor beléptünk, kaptam egy karórát, hogy soha többet ne késsek el és megkezdődött az új időszámításunk. 

Ami még érdekes pszichológiai szempontból, hogy nekem három parókám van, és igen, ajánlották azt a bizonyos filmet a lányról, és a parókáiról, de nem néztem még meg. Viszont mióta át léptem azt a küszöböt nem tudom felvenni, csak a legújabbat, attól mintha más személyiséget kapnék, vége a félénk kislánynak, az valahol ott maradt az egyik kórházi szobában. (A szőke melíros parókát vettem fel, ha nagyon rosszul voltam, a hosszú barnát, amikor jobban, de az inkább a betegségség előtti önmagamra emlékeztet, és a rövid sötétbarna a legjobb, ez vagyok én! Annyira taszított már a másik két paróka, hogy nemrég meg is váltam tőlük.) 

Ui.: Schrödinger után szabadon - igaz, hogy még nem tudjuk, hogy mi van a dobozban, de remélem egy döglött macska lesz - májusban kiderül.

Hasznos Viktória