– Indulatok és bódulatok –

Sokadika van és nincs egy vasam sem… Mit szötymörög az a gyerek a cipőkötéssel?… Miért kell vasárnap reggel hétkor füvet vágni?… Fáradt vagyok és már megint…. Holnap határidő és a felénél sem tartok… Mit fog szólni az orvos?… Mit szól majd az anyám, férjem, feleségem?… Mi lesz ha?… Mi lesz ha nem?

 Minden nap vannak céljaink, és minden nap kisebb-nagyobb akadályokon keresztül érjük el azt, vagy vallunk kudarcot. Az életünk tele van bizonytalansággal, külső-belső konfliktusokkal, amit vagy kifelé, káromkodással, indulattal, jelzünk, vagy befelé önváddal, kudarcélménnyel rendezünk le. A gondolat – kavalkád a fejünkben hurrikánként végigsöpör minden porcikánkon, elűzve minden energiát belőlünk, kiűzve a pozitív érzéseket.

Naponta átélt, ki nem mondott félelmeinkkel, frusztrációinkkal szemben gyakran érezzük tehetetlennek magunkat. Sodródunk, bezárkózunk, igyekszünk megfelelni a környezetünk elvárásainak. Egészen addig, míg a félelmeink, haragunk, dühünk betegség vagy pszichés zavarok képében már lelki, testi tünetként megálljt parancsolnak.

A harag az egyik legerőteljesebb emberi érzelem, ami szoros kapcsolatban áll a fizikai, lelki folyamatokkal. Ha elvesztjük felette a kontrollt, eluralkodik mindenünk felett, ezzel negatív irányba terelve az életminőségünket. A fel nem dolgozott düh és félelmek legnagyobb büntetése a saját egészségünk és lelki tartásunk elvesztése, ezért nagyon fontos, hogy megtanuljuk kezelni a feszültségeinket.

A Harvard Egyetem Közegészségügyi Kara és a Rochesteri Egyetem közös tanulmánya arra az eredményre jutott, hogy az idő előtti elhalálozás – az összes halálokot tekintve – 35%-kal nagyobb valószínűséggel fordul elő azoknál az embereknél, akik nem képesek felszínre hozni az érzéseiket és „fedőt tesznek” a külvilág által bennük generált belső feszültségekre. Amikor a rákos megbetegedéseket vették górcső alá a kutatók, akkor az érzelmi feszültség és a betegség közötti összefüggés 70%-os volt. A szívbetegségek esetében 47%-os volt ez a kapcsolat. (www.femina.hu/egeszseg/rak_lelki_oka)

És most a jó hírek, a lila köd elhessegetésére…

A harag, és az azzal kapcsolatos agresszió kezelése tanulható. Kiengedni ezeket az érzéseket kontrollált formában még mindig jobb, mint bezárni, mint egy szelep nélküli kuktát. Ez érzelmi intelligencia és gyakorlás kérdése. A harag természetes érzés, ne legyen bűntudatunk, ha előjön. Átforgatható mozgási, kreatív energiába úgy,  hogy közben a kiváltó ok megoldására fókuszálunk.

Az első lépés annak megértése, hogy a haragot kiváltó szituáció egy, a gyengeségünkre adott érzelmi válasz. Mindenkinek van gyenge pontja, ezért emberi dolog, hogy kihozhatóak vagyunk a sodrunkból. Felfedezni az állandóan visszatérő dühítő helyzeteket – ezáltal a gyengeségeinket – tudatosságot és kitartást igényel. Elszántságot és bátorságot, hogy feloldjuk magunkban a félelmet, növelve a türelmet, toleranciát.

Mit tehetünk most?

• Keressünk egy támogatót vagy barátot, akinek kiönthetjük a szívünket – ez mindig feszültségoldó forrás.
• Akinek van ideje rá és a személyiségéhez is illik, relaxációs gyakorlatokat végezhet.
• A sport segíti az elfojtott erők elengedését.
• A nevetés fantasztikus feszültségelvezető. Akár magunkon, akár a helyzeten, amire haragszunk, nagy feszültségek ürülnek ki általa.
• Kérdések feltevése az adott szituáció kapcsán: Érdemes ezen dühíteni magam? Megéri erre vesztegetni az energiáimat? Mással is előfordul ilyen szituáció, vagy csak én vagyok az a „szerencsés” kiválasztott? Biztos, hogy nekem szól ez a sérelem, az én felelősségem?
• Kijelölni a határokat, kerülni azokat a helyzeteket, embereket, akik rossz hatással vannak ránk.
• Megtanulni választani. Vannak helyzetek, amiket nem érdemes beengedni az életünkbe. Nem méltóak ahhoz az életminőséghez, amit szeretnénk élni. Ezeken egyszerűen lépjünk túl, ne adjunk neki energiát.
• Belátni, hogy senki és semmi nem tökéletes. Nem is kell annak lennie. A világ a maga tökéletlenségével tökéletes.

Gandhi szerint: „Az ellenség a félelem. Azt hisszük, hogy a gyűlölet, de a félelem az.”

Amikor haraggal, frusztrációval találkozunk, emlékezzünk rá, hogy ez az ember fél, és csak az tud félni, aki gyengének, kevésnek érzi önmagát. Építs, adj magadnak és másoknak pozitív energiát, hogy szabadon élhessünk mindannyian!

Szuhai Nóra
tréner, coach
humanfejlesztesicentrum.hu
 

Sokan nem is gondolnánk, körülöttünk hányan mutatják a külvilág felé a tökéletesség álarcát, hogy leplezzenek valamit. Boldogtalanságot, fáradtságot, fájdalmat, önbizalomhiányt és a lista végtelen. Gyakran órákat töltünk magunkkal foglalkozva, smink, manikűr, haj, ruhakollekciók csak azért, hogy egy arctalan tömeg számára megfelelhessünk. Miért?

 Miért van szükségünk álarcokra, hogy mások elfogadjanak minket? Sok pozitív gondolkodásmódot támogató „okos” könnyedén kijelenti, ugyan, szeresd magad, a többi nem számít! Hogyan?

Mit tesz egy nő, akár egy férfi? Meg akar felelni a másiknak, a párjának, a családnak, barátoknak, ismerősöknek és vadidegeneknek is és mi történik ilyenkor? Gyakran az egyén az, aki legutolsó helyre szorul a sorban.

Újságok, TV, internet, plakátok, ma már nem lehet úgy végigmenni egy utcán, hogy ne zúdulna ránk temérdek sok információ. Mit csináljak? Hogyan csináljam? Mikor csináljam? Mindegyik választ próbál adni a maga módján és mindenki azt hisz/fogad el belőle, amire épp szüksége van.

Munka, család, tanulás, magánélet. Van, akinek játszi könnyedséggel telik el a nap, hiszen mindenhol a tökéletest mutatja, azt viszont már senki sem látja, hogy a szobája magányában négy fal között zokog a  párnájába és egy újabb olyan napért imádkozik, amíg lesz ereje folytatni ezt a színjátékot.

Vannak, akiknek már egyre kevesebb energiája marad fenntartani a látszatot önmagára, inkább összeszedi minden maradék erejét, hogy a párjának, családnak, a szeretteinek mindent megadjon. Nem csak férj, feleség, gyerekek léteznek egy családban. Létezik testvér, idős nagyszülő, imádott házi kedvenc vagy legjobb barát, akiknek szükségük lehet ránk. Ilyenkor az egyén háttérbe szorítja önnön érdekeit, korlátait feszegetve, saját egészségével mit sem törődve igyekszik teljesíteni a végletekig, elszántan.

Nagyon sokan összeszorítjuk a fogunkat, méltósággal vagy éppen csendes agóniával viseljük a ránk váró megmérettetéseket. Előlép a makacsság, a belső védelmező ösztön, ami megadja a löketet ahhoz, hogy bármilyen nehézség is áll előttünk, végigcsináljuk.

Az emberek legnagyobb része nincs is tisztában azzal, mekkora hős is valójában, hogy ezt tényleg minden egyes nap végigcsinálja. Reggel felkel, felveszi az álarcot, magára ölti a páncélzatot és nekiindul a teendőknek, mint egy igazi csatának. Karrier, házi munka, másokról való gondoskodás, minden nap egy apró siker, még ha sokszor kilátástalannak tűnik is a helyzet egy betegség, hitelek, anyagi gondok, magány és a társak miatt.

Mégis tovább csinálja, minden egyes nap felkel, küzd tovább az életben maradásért. Ezt kellene takargatni? A bátorságot? Az önzetlenséget? A szeretetet? Az elhivatottságot? Illethetnek valakit negatív jelzőkkel azért, mert nincs vagy túl sok gyereke van, mert túlsúlyos vagy, mert túl sovány, csinos vagy slampos.

Tényleg ettől rettegünk annyira? Ezért kellenek az álarcok és önmagunk lekicsinylése, jelentéktelenítése? Hajlamosak vagyunk csak azt meghallani, ami a legnagyobb félelmünk, az ellenkező véleményeket gyakran meg sem halljuk. Szép a ruhám? Jól áll rajtam? – kérdezzük a mellettünk álló embert, aki azt feleli: „Igen, jól!”. Te elhiszed? Gyakran nem, ugye? De ha azt mondaná: „Nem”? Akkor elhiszed? Sajnos nagyon gyakran. Attól, hogy az illetőnek nem tetszik, az a ruha még állhat nagyon jól, neked se tetszik másoké, egyéni stílusod van.

Talán tisztában sem vagyunk a bennünk rejlő erővel, bagatellizáljuk a dolgokat, ha megdicsérnek, legyintünk, hogy semmiség, holott vért izzadtunk érte, de úgy gondoljuk  ez tényleg egy semmiség bárki képes rá. Nem, lehet, hogy nem képes. Már ahhoz is rettentő erő kell, hogy bár testünk,  lelkünk tiltakozik ellene, mégis fenntartjuk a látszatot.

Szerintem mindez nem hátrány vagy hiba, hanem jellem. Bárcsak ne lenne szükség az álarcokra, de kénytelenek vagyunk viselni, ám nem mindegy, hogyan tesszük azt. Felesleges kérni mindenkitől az elfogadást, mert olyan nem lesz, hogy mindenki elfogad majd. Olyanokkal viszont körbevehetjük magunkat, akik úgy fogadnak el, úgy szeretnek, ahogy vagyunk.

Minden nap szerepeket öltünk magunkra például: vezető-beosztott; tanár-diák; eladó-vásárló; orvos-beteg; szülő-gyerek és így tovább. A lényeg, hogy ne próbáljunk olyat magunkra erőltetni, ami fizikai kínokat okoz, mert előbb-utóbb beleroppanunk. Próbáljunk meg kapaszkodót, segítséget találni hozzá, vizsgáljuk meg más szemszögből.

Ítéleteket hozunk első pillantásra egy névtelen emberről, akinek maximum a következő lámpáig emlékszünk az arcára, nem látunk bele egy pillanatképpel az életébe, rohanunk tovább, várnak a napi rutinok, a megszokott mókuskerék. Ugyanettől az ítélkezéstől rettegünk mi is egy arctalan tömeg részéről, vajon mit gondolnak rólam mások? Amit mi róluk egy, maximum két percig.

Merülj egy percre magadba, gondold át, te milyen terheket és álarcokat cipelsz? Ami pedig a legfontosabb, ismerd fel, hogy ehhez mekkora erőd van igazán. Minden nap csupa kompromisszum, hol mi vagyunk nyerő helyzetben, hol hátrányban. Gyakran lenyeljük a békát, igen, és? Legközelebb jobbak leszünk. Legyen bizalmunk magunk felé, fogadjuk el a határainkat, de feszegessük is azt.

Vannak korlátok, melyek valósnak tűnnek, de ha közelebbről megvizsgálod a problémát, sok esetben felismerheted: a korlát csak a te fejedben létezik ilyen-olyan kifogásokkal. Nem baj, ha nem tudunk azonosulni vele, de tartsuk szem előtt, amikor azt gondoljuk másnak mennyivel rosszabb nálunk, hogy minden ember más. A mi problémáink is lehetnek számunkra épp akkora súlyok és fájdalmak, mint egy rosszabb sorsú társunknak. Emiatt ne legyen bűntudatunk, mert nekünk más jutott, a békés együttélés érdekében mindenki felveszi az álarcát és erején felül teljesítve végigcsinál egy újabb napot.

Helytállni a mindennapokban épp olyan hősies, mint egy fantasztikus filmben a főszereplő világmegmentése.

 Ökrös Viktória 

Mi a depresszió? – kezdődik így nagyon sok írás erről a csendben, bőr alá kúszó mentális betegségről. Nincs olyan személy, akinek az élete bármely szakaszában ne jelentkeztek volna a depresszió tünetei.

Az életigenlés feltétele, hogy legyen miért küzdeni, legyen miért megélni a nappalokat, átvészelni a betegségeket, fizikait és mentálisat egyaránt. Temérdek cikk szól róla, hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben, táplálkozzunk egészségesen, sportoljunk, találkozzunk többet a szeretteinkkel, de mi van azokkal, akiknek még célja sincsen?

Alapjáraton elmondható, hogy nincs olyan ember, akinek a családjában nem fordult volna elő olyan betegség vagy tragédia, ami a szeretett személy elvesztésével végződött.

Depressziót számos ok kiválthat betegség, gyász, munkahely elvesztése, szakítás és mi történik ezekkel az emberekkel? Ez az alattomos mentális állapot rányomja a bélyegét a hétköznapjaikra, és sokan fel sem ismerik, hogy benne szenvednek, nincs betegségtudatuk. Gyakran elhangzik a kérdés, miért nem vesszük észre másokon, ha baj van? A betegen sok esetben ez egyáltalán nem látszik, éli a mindennapjait, tetteti a külvilág felé, hogy minden normálisan, a társadalmi elvárások szerint történik, aztán hirtelen elpattan egy húr, a következő pillanatban pedig arra eszmélünk, hogy bekövetkezett a baj.

A válasz erre a magatartásra abban rejlik, hogy a depressziós ember fél, retteg a külvilág reakciójától, mit szólnának hozzá, ha megosztaná a fájdalmát? És erre meg is van minden ok.

Azok, akik boldog, kiegyensúlyozott életet élnek gyakran el sem tudják képzelni azokat a kínokat, amiket egy depressziós naponta átél. Szorongások, lemondás, erőtlenség, hiába történik esetleg jó, még egy szikrányi boldogságérzete sincs. Nem értékeli saját magát semmire, alaptalan bűntudatot érezhet akármi iránt, de olyan is van, hogy a boldogság érzése vált ki belőle önvádat. Természetessé válik a rossz közérzet, reményvesztett gondolkodás, tele sanyarú gondolatokkal.

Miért nem szólnak róla? A félelem attól, hogy megrendülne másokban a személyről alkotott képük bilincset rak a kezükre és lakatot az ajkukra.

Számomra legalább olyan fontos felhívni a depresszióra a figyelmet, mint egy dohányzó ember számára a cigaretta káros hatásait. Egy dohányos leszokhat nikotin tapasszal, egy rákos beteg meggyógyulhat a gyógyszerektől, de egy depressziós számára ez nem ennyire egyszerű, mert a megoldás nem tárgyakban keresendő, hanem lélekben.

Az emberekről nagymértékben elmondható, hogy félnek pszichológushoz, pszichiáterhez menni, mert az erről alkotott képük sokszor torz és hamis. Sokak úgy gondolják, segítséget kérni szégyen. „Mit gondolnak majd rólam? Bolondnak fognak tartani. Pszichológushoz csak a bolondok járnak.” Nem. Segítséget kérni és elfogadni nem szégyen, ezt kell tudatosítani az emberekben.

A tartós gyógyulás hosszú és nehéz, aki depresszióban szenved, gyakran nem látja a kiutat az erdőből, de akik ráébrednek saját állapotukra, esetleg valaki mégis észreveszi rajtuk, akkor van remény. Megtalálni az életükben azt, ami örömet szerez, legyen az egy kedvenc könyv újra olvasása vagy akár egy új hobbi. Mindig van kiút, mindig van segítség, mindig van, aki egy gesztussal szebbé tudja varázsolni a másik borús napját.

Az életigenlés magába foglalja a lélek egészségét, nem véletlen a mondás: Ép testben ép lélek lakozik. Ha összeszedjük a bátorságunkat és átlépjük a félelem által fejünkben létező korlátokat olyan utat fogunk bejárni, aminek a végén, ha visszatekintünk, sokszorosára értékeljük magunkat. Hogy miért? Mert elmondhatjuk, hogy önmagunkkal mérkőztünk meg.

Bárki, aki magán vagy másokon tapasztalja a depressziót, ne forduljon el, ne süsse le a szemét, hanem nyújtsa ki a kezét érte. Gyakran változik a hangulata? Indokolatlanul szomorú? Sokszor fáradt, fásult és erőtlen, holott nincs fizikai betegsége? Gyanúsan érdektelen vagy elzárkózik? Gondjai vannak az alvással? Pár kérdés az egész, ha ebből többre is igen a válasz, akkor nagy valószínűséggel az illető depressziós.

Elég egy családtag, egy barát vagy egy ismerős, aki megveti a lábát és azt mondja: ne add fel, szerzünk segítséget.

Az ember hajlamos úgy gondolni, hogy egy depressziós emberen való segítség felelősséget rak a nyakába, így nem segít, ez baj. A segítségnyújtás akár egy beszélgetésben is megnyilvánulhat, amíg a másik elmondja a gondját-baját, mi pedig türelmesen végighallgatjuk, együtt érzünk. Tényleg olyan vészesen nagy ár ez? Akár mi magunk éljük meg a depressziót, egyformán számít, mit teszünk. Ha depresszióban szenvedsz, merj segítséget kérni, beszélgetni és megnyílni, hogy mások segíthessenek. Ha látod valakin, hogy depresszióval küzd, ne fordíts neki hátat, ne legyints rá, csak hallgasd meg, adj pozitív tanácsot vagy küldd tovább valakihez, aki képes segíteni neki és támogasd benne. Elég egy parányi figyelmesség, hogy egy depressziós ember is életigenlővé váljon.

 Ökrös Viktória

A változásra való igény sokunkban megjelenik, de ahhoz, hogy valóban változtatni tudjunk, egy sereg ellenállást kell legyőznünk, és ez sokszor megakadályoz minket abban, hogy ténylegesen beépítsünk valami újat az életünkbe. Nézzük, hogyan működik a VÁLTOZÁS.

Bevezető szakasz

Ez a szakasz talán a legegyszerűbb, de még ez is kihívásokat tartalmaz. Szembenézni azzal, hogy ahogy eddig csináltam az nem jó, bevallani, hogy rosszul ítéltem meg helyzeteket, igényeket, egy feszült érzést kelt mindenkiben, leginkább bennem. Megfogalmazni az új igényeimet úgy, hogy ne önző módon, csak a saját éppen dühöngő frusztrációmon keresztül nézzem a kérdést, úgyszintén nem egyszerű. Gyakran napok, hetek telnek el, mire lecsitulva, tényleges és a valós belső igényekre támaszkodó megoldás születik. Rájövök, hogy az, ahogyan eddig ettem, mozogtam, viszonyultam a gyerekemhez, megéltem az ünnepeket, nem tartható tovább, ezért változtatni fogok. Fejben, jobb esetben papíron összeszedem az igényeimet (belekalkulálva a környezetemnek is talán még elviselhető változást), és többszöri megfontolás után úgy döntök, elkezdem.

Megvalósítás szakasz

A legnehezebb fázis. Azt tapasztalom, hogy a szokásaink négyszer olyan erősek, mint mi vagyunk. Megváltoztatni egy kialakult szokást azért nehéz, mert minél régebben vagyunk a rabjai, annál mélyebben rögzültek belénk a motívumai, a mozdulatai, a hozzá kapcsolt érzések. Még a legkisebb változás is komoly odafigyelést, tudatosságot igényel, hát még, ha olyant tervezek, ami gyökeresen felforgatja az életemet.

Próbálj ki egy apró változást. Minden nap 13 órakor nézz az órádra, és adj magadnak 1 perc időt, ami alatt felállsz/megállsz, abból, amit csinálsz, mély levegőket veszel és kinyújtóztatod a végtagjaidat! Nem kell hozzá más, csak tudatosság és odafigyelés. 1 perc magadra! Nincs szükség a környezeted támogatására, beruházásra, semmire, csak magadra. Menni fog? Én kipróbáltam. Ennek a változásnak az automatikus beépülése a napi ritmusomba több mint egy hónapot vett igénybe.

A mélyebben gyökerező, valódi problémák megoldásához felelősséget kell vállalnod az életedért. Ezért minél nagyobb mértékű változást tervezel, annál gondosabb előkészületekre van szükség. Hívj segítségül támogatókat (barát/barátnő, kollégák, családtagok), akikhez fordulhatsz, ha éppen arra készülsz, hogy feladd. Csináljátok többen egyszerre! A csoport lehetőséget ad arra, hogy kibeszéljétek a reakciókat, közösen építsetek stratégiát az elakadások kezelésére. Írj naplót, amiben feljegyzed a legapróbb sikereket is.

A változás kritikus szakaszai:

Elkezdem, mert erősnek érzem magam, van hitem, és hiszek az új életmód, életstílus, ötletem megvalósíthatóságában.

1. Ellenállás a közvetlen családtagok részéről.
2. Ellenállás a közvetett környezetembe tartozók részéről.
3. Ellenállás magamban, ami a bizonytalan jövőtől, az erőim rossz felméréséből, a befektetett energia megtérüléséből fakad.
4. Türelmetlenség, az első kudarc élmények, a változáshoz szükséges idő elszabotálása.
5. A külső ítéletek, leginkább elítélő vélemények feldolgozása, kezelése.

Lezáró szakasz

Sikerült! Ha nem is úgy, ahogy tervezted, de látványos és örömteli eredményeket értél el. Ebben az esetben bármi volt is a változás célja, ott van az élmény, hogy erős vagy, megcsináltad, sikeres vagy, és ez elönt önbizalommal, örömmel. Ünnepelj, mert megérdemled!

 Nem sikerült… Kudarcélmény, még nagyobb frusztráció, ellenségek a családban, munkahelyen. Ebben az esetben fontos, hogy elemezd a kudarcod okait.

 A leggyakrabban előforduló hibák:

 Kevés időt adtál a változásoknak (türelmetlenség).

• Túlságosan nagy dolgot akartál, egyszerre. (Kis lépések taktikája helyett a torkodon akadt a falat).
• Rosszul mérted fel az igényeidet (bár sikerült, mégsem vagy elégedett, nem erre számítottál, csalódott vagy).
• Nem volt időszerű az ötlet. Rosszul időzítettél, pl.: eldöntötted, hogy az ünnepet ezentúl a saját családoddal ünnepled, kihagyod az anyóséknál a kötelező köröket, kiskosztümös vacsorát, mert fontos az intimitás a pároddal és a gyerekeiddel.
• Nem időszerű a változás elkezdése, ha pl.: anyósod nemrég lett özvegy, vagy a testvéred eljegyzést tervez az ünnep alatt. Az időzítés egy változás bevezetésére nagyon fontos momentum. Ez persze nem egyenlő a kifogások keresésével. Ilyenkor is jók a támogatók, akik segítenek reálisan nézni a helyzetet, és kezelik a kifogások halmazát.

Nem sikerült. Persze ilyenkor szükséged van egy kis időre, hogy megnyugodj, hogy feldolgozd a sikertelenséget, de ha ezen a gyászidőszakon túl vagy, nézz rá újra. Értékelj és tervezz újra! Mi az, amit mégiscsak elértél, hol akadtál el, mi volt a felelősséged a kudarcban? Ha megvan, és még mindig fontos, kezdd újra, csak másképp. Fontos, hogy tegyél magadért! Fontos, hogy olyan életet élj, amiben elégedett vagy és kiegyensúlyozott.

Szuhai Nóra
coach, tréner, mentor
legjobbvagyok.hu

Amíg egészségesek vagyunk, fel sem tűnik a betegség hiánya. Ahogy megbetegszünk, azonnal észrevesszük az egészség hiányát.

Hogy is van ez? Vajon miért nem becsüljük meg azt, amink van, s ami - szerencsés esetben - születésünktől eleve a sajátunk.

Ha boncolgatom az egészség szót, akkor először arra gondolok, hogy a testrészeim állnak össze egésszé, és magát a szót lecsupaszítva, ezt jelenti. Talán ebből fakad a mögöttes tartalma, amivel felruházzuk. Akkor vagyok ép, ha a testrészeim nem betegek, hanem az együttműködésük harmonikus egészben történik. 

Valóban, életünk első harmadában, olyan harminc éves korunkig a szervezetünk automatikusan működik, minden a helyén van, minden azt szolgálja, hogy legyen életerőnk minden területen: legyen vidám és energikus gyerekkorunk, jeleskedjünk a tanulásban, legyünk sikeresek a munkában, felkészüljünk és megérjünk a párkapcsolatra, kiteljesedjünk a családi kötelékben azért, hogy felkészülten továbbadhassuk az életet utódainknak.

Az élet bankban nagyjából harmincig kiegyenlített a könyvelésünk, ha nem hibázunk nagyot, a tartozik-követel oldal egyensúlyban van.

De mi történik akkor, ha tartozásokat halmozunk fel a szervezetünkkel szemben, és nem foglalkozunk azzal, hogy a testünknek milyen követelései vannak a saját értékállóságának megőrzése érdekében?

Mi történik velünk az élet közben? Módszeresen, folyamatosan, roppant racionális ürügyeket találva kihasználjuk, majd kifosztjuk a kincstárunkat és negyvenen túl, hirtelen azt vesszük észre, hogy üres marokkal kapkodunk az eltűnt egész-ség után, amely visszaállításának esélye nagyrészt elszállt az éveinkkel együtt.

Amikor ezt a pontot felfedezzük, vagy az élet egy betegség képében rávilágít az egész-ségünk hiányára, akkor kell hátat fordítani addigi életmódunknak, és a testileg-lelkileg megroggyant énünket új alapokra helyezve elkezdeni másként gondolkodni, illetve egyáltalán: elgondolkodni sajátmagunkról.

Nincs más teendőnk, mint hogy a megmaradt adottságainkból a lehető legtovább a lehető legjobbat kihozzuk a minőségi élet reményében.

Persze, könnyű ezt mondani, de nagyon nehéz megváltoztatni a szokásokat, figyelembe véve azt, hogy azok már berögzültek. És igen, nagyfokú bátorság is kell hozzá, és kitartás is, és sokszor a család, a barátok és a környezetünkben élők győzködése is, hogy az út, amelyre léptünk, az opciók közül a lehető legkamatozóbb választás számunkra.

Egy olyan választás, amellyel nem kockáztatunk mást, mint hogy ismét összekaparjuk  elpazarolt egészségtőkénket, s hogy az átélt válság tudatában, a veszteséget elfogadva ugyan, a lehető legjobban tudjunk vele gazdálkodni a jövőben.

Az egészség befektetés. Nemcsak anyagilag, hanem mentálisan is. Aki az egészséges életmód útjára lép, az a tudatos életet választja, ami a hétköznapokban a praktikumot jelenti: mit eszem, milyen örömszerző testmozgást végzek, élvezem-e a munkámat, kikkel töltöm a szabadidőmet, boldogságot hoz-e az életembe a párkapcsolatom, mennyi minőségi időt töltök a gyermekeimmel, folyamatosan fejlődöm-e, törődöm-e másokkal, végzek-e olyan munkát, ami a társadalom számára is hasznos?

A tudatos élet hosszú távon stratégiát jelent: képes vagyok-e önmenedzselésre, mit miért vagyok hajlandó megtenni, honnan hova akarok eljutni az életben, illetve miről vagyok képes és hajlandó lemondani az egészség megőrzéséért cserébe.

Azért az egész-ségért, amelynek alapja az, hogy rendszeresen járunk orvosi szűrővizsgálatokra, figyelünk a testünk jelzéseire, és folyamatosan kihasználunk minden alkalmat arra, hogy a rekreációra, tehát önmagunk testi-lelki-szellemi újraépítésére figyelmet fordítsunk.

Fontos mások jóllétéről gondoskodnunk, mert az jót tesz a lelkünknek, de énidőt is kell töltenünk magunkkal azért, hogy feltöltődve nyújthassunk szeretteinknek az életünk minden területén a magunktól elvárt legjobbat.  

Aki életmódot változtat, ideig-óráig magányossá válhat. Nem azt eszi, amit a többség, elkezd sportolni, új hobbija lesz, figyeli a szakirodalmat, blogokat, tehát tudatosan azt teszi, ami a számára jó: kizárja az életéből az energiarabló ételeket, embereket, feladatokat - de végül új társakat talál az új élethez.

Keményen meg kell dolgozni a sikerért, de az hosszú távon tartós lesz és kamatostul megtérül az energia- és anyagi befektetésünk, amit az egészségbe invesztáltunk.

Ha nyitott elmével és szívvel elébe megyünk a változásnak, ha rugalmasan gondolkodunk a testünk-lelkünk teljesítőképességéről, ha legalább egyvalaki mellénk áll a változásunk elején és biztat, sikerülni fog!