Az Egészség vs. betegség témában együttműködő partnerei voltunk a Pszichoforyou online közösségi térnek egy 2018 októberben indult cikksorozat keretében. Fontos témáról készült az interjú velünk. Köszönjük!

 „Tegye fel a kezét, aki nem fél a ráktól!” Még most is emlékszem a gyomromban feszülő, kellemetlen szorításra, amit akkor éreztem, amikor egy színdarab egyik szereplője erre szólította fel a közönséget, ahol én is ott ültem. Mondanom sem kell, egyetlen kéz sem lendült a magasba…

Rengeteg félelem, sztereotípia és tévhit tapad ehhez a szóhoz, és egyáltalán nincs könnyű helyzetben az, aki megpróbál eligazodni a gyógyulás felé vezető úton. Ebben próbál segíteni 33 éve (36 éves a szervezet 2021-ben – a szerk.) A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány, amely a hiteles információk áramoltatása és a holisztikus szemlélet terjesztése mellett azt az üzenetet közvetíti az emberek felé, hogy a daganat megelőzhető, a betegség gyógyítható.

De mégis hogyan? Milyen attitűddel, tudással, szemlélettel érdemes felvértezni magunkat? Mi az első lépés? Kihez fordulhatunk, kire számíthatunk, ha már ott van a diagnózis a kezünkben? És mit tehetünk azért, hogy ne legyen ott? Hogyan tudjuk elkerülni a sarlatánokat, és melyek azok a neuralgikus pontok, ahol a betegeknek nagyon kell figyelniük? Hogyan vehetjük a kezünkbe az irányítást? Többek között ezekről kérdeztük Vajda Mártát, az alapítvány igazgatóját.

Vajda Márta hr-szakember, társadalmi marketinges, újságíró-szerkesztő, szeret nevetni és jó ügyek mellé állni, azok megvalósulását menedzselni. Az alapítvány kurátora volt 2008-2016 között, 2017-től igazgatója

– Hol és mivel kezdődik a rák ellen folytatott küzdelem?

– Látod, itt van mögöttem a logónk, amit már 33 éve (36 éves a szervezet 2021-ben – a szerk.) használunk, és mellette egy színes virág, aminek 12 szirma van, ami 12 különböző életterületet nevesít. Azért is szeretem nagyon ezt a szimbólumot, mert gyönyörűen mutatja a rák ellen folytatott küzdelem lényegét, vagyis azt, hogy annak „bibéje” az egészség.

Nagyon fontos lenne megértetni az emberekkel, hogy a rák ellen folytatott küzdelemben akkor indulunk a legjobb esélyekkel, ha folyamatosan és tudatosan törekszünk a megelőzésre, az egészségtudatos életmód kialakítására.

A gyógyulás útja azzal kezdődik, hogy rendben tartjuk ezeket a virágban szemléltetett életterületeket, folyamatosan eljárunk szűrésekre, tudatosan figyelmet fordítunk az esetleges öröklött genetikai tényezőkre.

Ugyanis, ha a szűréseken észrevesznek egy pici daganatkezdeményt, akkor abból a ma embere az orvostudomány jelen állása szerint jó eséllyel meg tud gyógyulni. Ha időben észleljük a bajt, akkor időt nyerhetünk, ami ebben a helyzetben a legértékesebb.

– És mit tegyünk, ha – akár kezdeti, akár már egy előrehaladott stádiumban valamilyen rákbetegséggel diagnosztizáltak minket?

– Az első számú, vagy talán nulladik lépés, ha elfogadjuk a betegséget. Csak akkor van esélyünk ebben a folyamatban egy aktív, a saját sorsáért felelős, és azért tenni akaró szereplővé válni, ha elfogadjuk, hogy betegek vagyunk, nem bagatellizáljuk azt, de tudjuk, van esélyünk meggyógyulni. Véleményem szerint nagyon nem mindegy, hogy meddig toljuk ki a szembesülés időpontját.

– A rákbetegek beszámolói általában egy szívbe markoló és fájdalmas kérdéssel kezdődnek. „Miért pont én?” Nagyon nehéz erre mit mondani…

– Az érintettek elmondása alapján, amikor ott ültek az onkológussal szemben egy rákdiagnózissal a kezünkben, akkor egyszerre érezték magukat letargikusnak és dühösnek. A gyógyulás szempontjából úgy gondolom, ez egy neuralgikus pillanat, mert ha ezekkel az érzésekkel elkezdünk menekülni a betegségtől, és nem akarunk tudomást venni róla, mindeközben még szerencsétlennek is bélyegezzük magunkat, az hátráltatja a problémával való szembesülést. Amikor ez a szembesülés megtörténik, azt is mondhatnám, hogy igent mondunk az életre, nem kesergünk, vagy esetleg temetjük magunkat.

A tudatosság és ezzel együtt a gyógyulás felé vezető út ott kezdődik, hogy tagadás helyett elfogadom a betegség tényét.

– Ebben a helyzetben elképesztően nehéz dolga van annak, aki szeretne a jó irányba indulni: a rákbetegség rémével együtt, töméntelen mennyiségű információ és lehetőség zúdul az érintettek nyakába. Az alapítvány egyik fontos tevékenysége, hogy segítsen ezeknek az információknak a szűrésében. Hogyan lehet szétválasztani a hiteles és a hiteltelen információkat?

– Óriási különbség van a között, ha valakinek hite van a gyógyulásban, vagy ha hiszékeny…  A rákbetegséggel kapcsolatban a hiteles információk egyik kritériuma az objektivitás – nagyon veszélyes, amikor valaki internetes fórumokon próbál válaszokat és megoldási utakat találni a betegségével kapcsolatban. Ezeken a helyeken szűretlenül és név nélkül áramlik az információ, és ahogy egy ismeretlen ember vagy hirdető félrevezető hurráoptimizmusa, úgy egy negatív vélemény, egyszeri rossz tapasztalat is könnyen eltérítheti és összezavarhatja az embereket. Éppen ezért fontos, hogy ebben a helyzetben olyan orvost, vagy gyógyult beteget kérdezzünk meg, aki valóban olyan módszerrel gyógyít, vagy olyan módszer által gyógyult meg, ami elfogadott.

– Hogyan tudjuk elkerülni a sarlatánokat?

– Ahogy a negatív és lehúzó attitűd, úgy a túlzott optimizmus, és a hagyományos orvoslás tagadása is gyanús lehet – ha felülünk, vagy sokszor inkább belemenekülünk ezekbe a csodát ígérő módszerekbe (amelyek gyakran online hirdetések formájában kerülnek a szemünk elé), akkor a gyógyulás szempontjából a legértékesebbet, az időnket vesztegetjük.

Nagyon fontos, hogy a rákkal kapcsolatban ne a Google-tól várjuk a megoldást.

Nem vagyok orvos, ám az alapítvány több mint 3 évtizedes múltjában gyökerező tapasztalatokat, és az abban tevékenykedő, elismert orvosok szakvéleményét alapul véve bátran állíthatom, hogy egy kezdeti stádiumból tényleg jó eséllyel meg lehet gyógyulni. De ehhez az kell, hogy ne legyünk hiszékenyek, és ne húzzuk az időnket a minden körülmények között és pillanatok alatt gyógyulást ígérő, áltudományos módszerekkel. Ez az a pont, ahol fontos hangsúlyozni, hogy a hagyományos orvoslás a rákból való gyógyulás során megkerülhetetlen.

– Kemoterápia, sugárkezelés, gyógyszeres kezelés – nagyon komoly félelmek tapadnak ezekhez a hagyományos orvosláshoz köthető fogalmakhoz. Sokan talán még a betegségnél is jobban tartanak ezektől a jelenleg elérhető kezelési módszerektől.

– Igen, mindegyikről rémhírek terjengenek: „lever a lábadról”, „csak rosszabb lesz az állapotod”, „kegyetlen, kellemetlen, drasztikus kezelési módok”. Ha egy egyszerre dühös és depressziós ember ezekkel a prekoncepciókkal vág neki a kezelésnek, akkor már a ténytől, hogy őt sugarazni fogják, vagy kemózni, annyira berántja a pánik érzése, hogy azt már meg se hallja, tudomásul se veszi, hogy ezek nem ellene, hanem érte vannak. Arról nem szólva, hogy ezek mellett még rengeteg mindent tehet a gyógyulása érdekében…

De ha a gyógyulásba vetett hit helyett felülkerekedik a pánik érzése, és csak a negatívumokon van a fókusz, akkor az tovább görgetheti az amúgy is labilis lelkületű embert a betegség felé.  Ha ezen a ponton valaki elhiszi, hogy vele csak rossz dolgok fognak történni, és ezek a prekoncepciók elveszik az életkedvét, akkor azzal azt az időt is vesztegeti, amit a gyógyulására tud szánni.

Ebben egyébként a médiának is nagy felelőssége van, mert sajnos hajlamosak a jelenlegi protokoll szerint elérhető kezelési módszereket sokkal rosszabb színben feltüntetni, miközben azok nagyon sok mindenkinek segíthetnének a gyógyulásban.

– Milyen neuralgikus pontok vannak még ebben a rendszerben? Hol és mire kell figyelni, hogy ne veszítsük el a kontrollt?

– Nem szabad elfelejteni, hogy az egészségügy rendszerében mi nem egészen olyanok vagyunk az orvosoknak, mint egy újságírónak a diktafon vagy klaviatúra – többnyire túlterheltek, de igyekeznek kielégítő információkkal ellátni mindenkit, azonban egész egyszerűen nincs időbeli kapacitásuk arra, hogy mindenkinek minden kérdésére kedvesen és türelmesen válaszoljanak, mindig megértőek, empatikusak, együttérzőek és segítőkészek legyenek. 

Neuralgikus pont, hogy ilyen körülmények között, amikor ott ülök dühösen és kétségbeesve az orvossal szemben, – amikor pont ezekre a felsorolt dolgokra lenne szükségem – hogyan hatunk egymásra.

Merek-e egyáltalán kérdezni ebben az alá-fölérendelt viszonyrendszerben? Nagyon nem mindegy, hogy a beteg ezen a ponton mit tapasztal, hogyan szólnak hozzá. Ha nem szépen, és még kicsit büszke is, meg szorong, akkor könnyen lehet, hogy csak legyint egyet és azt mondja, hogy „akkor inkább rákeresek a neten”.

Ez az a mozzanat, a diagnózis közlése és átvétele során, amikor az időtényezővel könnyen meg lehet csúszni – ha a beteg ezen a ponton rideg hangvétellel találkozik, esetleg nem kap választ a kérdéseire, vagy nem is meri azokat feltenni, akkor könnyen elvesztheti a hitét azzal kapcsolatban, hogy neki a hagyományos orvoslás tud segíteni.

– Ki vagy mi segíthet ebben a mindkét fél számára megterhelő helyzetben?

– Jelen pillanatban ez az egyébként is túlterhelt orvosok feladata. Ezért is tartjuk az alapítvány történetében talán az eddigi legnagyobb és legfontosabb feladatunknak egy úgynevezett onkomediátori vagy onkoprotektori hálózat kialakítását, ami éppen abban segíthetne, hogy legyen ebben az orvos-beteg kapcsolatban egy olyan szereplő, aki kétirányú akaratból közvetít, segíti a megértést.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai egyértelműen azt mutatják, hogy az orvos mellé kellhet egy olyan mediátor, vagy közvetítő, akitől bátran lehet kérdezni, aki nem az orvos ellen hangol, hanem abban segít, hogy humánusan képviselje a beteg érdekeit, érvényesítse a tájékozódáshoz, teljesebb körű tájékozottsághoz való jogait, ugyanakkor tehermentesítse az orvost is az által, hogy megválaszolja a páciensben felmerülő kérdéseket.

Vannak az egészségügyi intézményekben betegjogi képviselők, de ők csak vitás kérdésekben kerülnek képbe. A megoldás az lenne, ha jóval korábban megjelenne egy harmadik szereplő, aki segíti az összehangolódást, és a beteget, az ő gyógyulását helyezi középpontba.

– Ezek valóban szép célok, de sajnos muszáj megkérdeznünk: mi ezzel szemben a valóság? Hogyan érvényesülnek ma a rákbetegek jogai? Egyáltalán tisztában vannak-e az emberek ezekkel a jogokkal?

– Azt hiszem, egyikünk sem úgy megy el az orvoshoz, hogy kívülről fújjuk a betegjogokat. És amikor ott ülünk az onkológián egy rákdiagnózissal a kezünkben, akkor nincs ott senki, aki részletekbe menően elmagyarázná azt, hogy mi történik velünk – az orvosnak erre se ideje, se energiája nincsen. Ahogy az alapítványunk elnöke, Prof. Dr. Kiss István, az MTA doktora fogalmazott a legutóbbi, onkomediátor hálózatot előkészítő kerekasztal-beszélgetésen, „Ha a tájékoztatási jog nem érvényesül, akkor az önrendelkezés illúzió, hiszen ha nincs kellő, megértett információ, miről és hogyan rendelkezzünk?”

Ezeknek az információknak a hiánya szélsőségekhez vezet, mert a beteg vagy szolgai módon teljesíti az orvos utasításait, vagy gyakran átesik a másik oldalra, elutasítja az együttműködést, és olyan helyre sodródik, ahol csak árthatnak neki.

A már említett onkomediátori hálózat ezeknek a szélsőségeknek a „lenyesegetését” tenné lehetővé az által, hogy biztosítja az információhoz való hozzáférést. Márpedig a gyógyulásban ez a két dolog, a hiteles információ és az időtényező aranyat ér.

– Mit lehet és kell tudni a betegjogokról? Amikor ott ülök egy rákdiagnózissal a kezemben, akkor mit kell tudnom és mihez van jogom?

– Amikor a diagnózis a kezedben van, vársz az onkológusra, bemész, leülsz vele szemben, és ő elmondja, hogy daganatos vagy. Ezen a ponton fontos tudnod, hogy jogod van egy másik orvos véleményét is kikérni. Ez mondjuk már eleve egy faramuci szituáció, amiben a beteg nem biztos, hogy jól tudja érvényesíteni a jogait; az érzés, hogy nem bízol az orvosodban, könnyen ingatag alapokra helyezheti az együttműködést.

Ebben a helyzetben fontos tudni azt is, hogy a velem szemben ülő onkológus nem egyszemélyben dönt a gyógyulásomról. A gyógyulásom érdekében készült kezelési tervet az úgynevezett onkoteam állítja össze, ami egy különböző szakterületeket képviselő szakorvosokból álló csapat.

Mindemellett természetesen mi magunk is hozzátehetünk a gyógyulásunk érdekében plusz dolgokat – például változtathatunk az életmódunkon, hozhatunk a korábbiaktól eltérő döntéseket azzal kapcsolatban, hogy milyen testi és szellemi táplálékot veszünk magunkhoz, átértékelhetjük azt, hogy mennyire kizsigerelő környezetben élünk és dolgozunk stb.

– Ezen a ponton már szóba jöhetnek az úgynevezett alternatív módszerek?

– Dr. Hegyi Gabriella, az Pécsi Egyetem integratív medicina tanszékének korábbi vezetője, jelenleg professzora, az alapítvány kuratóriumának tagja egy nemrég megjelent interjúban azt mondta, hogy ez a terminológia, vagyis az „alternatív módszerek” kifejezés azért meghaladott, mert azt sugallja, hogy ezek a módszerek helyettesítik a hagyományos orvoslást, pedig azok kiegészítik azt. Ezért ma már sokkal inkább komplementer módszerekről beszélünk.

Ezek közül egyébként már sokat elfogad a hagyományos orvoslás, komplementer módszer például az onkopszichológia, de – ha nem cél és értelem nélkül használjuk – akár egy speciális gyógytea is az, vagy, ha valaki változtat az étrendjén.

– Ha már onkopszichológus… Az elmúlt, több mint három évtizedben felgyülemlett tapasztalataitok alapján hogy látjátok, a rákbetegség mögött húzódó lelki okok mennyire hangsúlyosak?

– Ahogy a megelőzéshez, úgy a gyógyuláshoz is nagyon fontosnak tartjuk, hogy terjedjen a holisztikus szemlélet. Értem ez alatt, hogy a kezelőorvosnak is tudatában kell lennie, hogy a beteg egy érző ember. Az alapítványt azért hozták létre orvosok, művészek már 1985-ben, hogy hírét vigye és terjessze, amit a virágszimbólumunk is jelképez, vagyis azt, hogy ha ezek az életterületek felborulnak, akkor baj történhet.

Az első pillanattól ennek a holisztikus szemléletnek a terjesztésén munkálkodunk, a különböző kommunikációs csatornáinkon keresztül arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a betegség hátterében és ezzel együtt a gyógyulás folyamatában is rengeteg lelki tényező állhat. Azt látjuk, hogy ezt már az orvosok is egyre inkább elfogadják, de fontos tudni, hogy attól még nem fogják a lelki munkát helyettünk elvégezni, és a figyelmünket sem fogják ebbe az irányba fordítani, ezzel már nekünk van dolgunk!

– Szerinted mi az, ami kifejezetten a betegség lelki vetületét nézve igazán számít a gyógyulás szempontjából?

– Az igeneid és a nemeid. Az önértékelésed és az önismereted – az, hogy hol vannak a határaid, és azokat megtanulod-e megvédeni; hogy képes vagy-e kimondani a negatív szükségleteidet, ahelyett, hogy elfojtod azokat. Meg mered-e változtatni a rendszeredet, ki mersz-e lépni a sorból, ha az kizsigerel és megbetegít, elhiszed-e, hogy ha megteszed, akkor erősebb leszel.

De tényleg nem győzzük hangsúlyozni, hogy a rákbetegségre holisztikusan kell nézni: az egészséghez és a gyógyuláshoz egyaránt fontos a pozitív gondolkodás, a relaxáció, a nevetés, hogy találjunk és rendszeresen végezzünk örömteli tevékenységeket, egészségesen és természetes étrend alapján táplálkozzunk, pihentető legyen az alvásunk, sokat legyünk jó levegőn, el tudjunk csendesedni, megtaláljuk a belső békénket.

Van, akinek ez az ima, van, akinek a meditáció, van, akinek egy-egy elvonulás. A lényeg, hogy legyenek meg azok az idők, amikor ki tudunk lépni a mókuskerekünkből, amikor nem a megfelelési kényszer és az elvárások, vagy a saját perfekcionizmusunk irányítja az életünket – amikor igazán szabadok és önfeledten boldogok, EGÉSZségesek vagyunk.

– A felületeiteken folyamatosan közöltök rákbetegségből meggyógyult betegekkel készült interjúkat. Milyen tanulságokkal szolgálnak ezek a történetek?

– Igen, a visszajelzések alapján azt tapasztaljuk, hogy szeretik az emberek – akár egészségtudatosság, akár gyógyulás szempontjából – hallani, olvasni mások gyógyulási sikereit, mert ez komoly erőt ad. A történetekből az rajzolódik ki, hogy ők nem hagyták magukat belerántani ebbe az örvénybe, a betegségüket felvállalva, tudatosan és határozottan képviselték az érdekeiket, képesek voltak megállni és kiszállni a mókuskerékből.

Időt és energiát szántak rá, hogy átgondolják, milyen körülmények, életesemények vezettek a betegség kialakulásához, megvizsgálták, hol borult fel az egyensúly, és tettek azért, hogy azt helyreállítsák.

Forrás: pszichoforyou.hu/Szabó Eszter Judit